Rossz időpont
Direkt nem néztem meg a trailereket. Nem olvastam semmilyen pletykát a forgatásról, és a premier után megjelent kritikus hangvételű cikkekben sem mélyedtem el. Semmit sem akartam tudni a filmről, hogy a lehető legszabadabban alkothassak véleményt. De akárhogy igyekeztem is, végül mégsem voltam képes figyelmen kívül hagyni azt a féktelen hájpot és rajongást, ami ezt a filmet övezi. Ugyanis, valamilyen szörnyű véletlen folytán hétvégén egy rajongói vetítésre vettem jegyet a Corvin moziba, így kénytelen voltam Rorsachnak, Deadpoolnak és Leia hercegnőnek öltözött fiatalokkal beülni a filmre. Ahol aztán – a kínos hangulatot és a horkantós nevetéssel egybekötött rajongói eszmecseréket megszakítandó –, a lámpa oltást és a vetítés kezdetét, mint messiást üdvözöltem… hatalmas pluszpontot biztosítva a kezdődő filmnek a szememben.

Megnyerő gesztus
In medias res. Pont, mint a nagy epikusok, akik valami nagy dolgot akarnak elmesélni hallgatóiknak. Ilyen érzésem volt már a vetítés kezdetétől. Hipp-hopp, időt nem vesztegetve néhány perc alatt (egy-egy montázs segítségével) megismerkedtünk a fontosabb karakterekkel, és máris tovább léptünk a jelenbe. Oda, amikoris egy unszimpatikus kormánytisztviselő éppen újabb esélyt ad bebörtönzött főszereplőinknek. Az origóra ugrunk, ahol már nem számít, hogy milyen rossz dolgokat követtek el a múltban, csak az, hogy mostantól már a „jó ügyet”, az Egyesült Államok érdekeit fogják szolgálni. És akár tetszik nekik, akár nem, különböző bűncselekmények elkövetése során kifejlesztett képességeik segítségével kénytelenek lesznek valami utánozhatatlanul heroikus cselekedetet végrehajtani. A film egyetlen célja e hősies eseménysorozat megörökítése, és a nézőknek való átadása. A készítők nem akartak erőltetett módon előzmény és utózmány filmeknek megágyazni, vagy a végtelenségig magyarázni a nem létező összefüggéseket... csupán egy élvezhető, egyszerű, becsületes filmet akartak gyártani. Ez az elgondolás pedig teljesen maga mellé állított engem! 

Ismerős…
Mit mondhatnék? Már megnyert magának a film – de persze ez nem jelenti azt, hogy nem láttam meg a hibáit és gyengeségeit. Annak ellenére, hogy maga a történetvezetés letisztultsága lenyűgözött, a sztori korántsem. Kénytelen voltam ugyanis ráeszmélni, hogy a Bosszúállókban már átélt történt DC-sített változatát néztem. Jöttek a földön kívüli erők, akik zombi sereget hoztak magukkal, amit hőseink (a film korhatárossá tétele nélkül) lemészároltak, majd egy nagy, lélekemelő és karakterformáló csatában legyőzték a fő gonoszt. Persze, lehet, hogy egy egész csapatnyi hőst mozgató filmnek ez a bevált forgatókönyve – de akkor is… egy kicsi csalódást okozott ez az ötlettelenség.

Egyszerűen jobb
Jobban örültem volna, hogyha az Öngyilkos osztag előbb jelenik meg, mint a Bosszúállók. Akkor aztán felhőtlenül tudtam volna érte rajongani! Ugyanis minden tekintetben jobban sikerült ez a film, mint a Marvel alkotása. Az Öngyilkos osztag tagjai közül mindenki tisztában van a saját természetével és azzal, hogy őt kivetette magából a társadalom. Kétkedve állnak hozzá az egész hős témához, amelyet rájuk próbál erőltetni egy washingtoni aktakukac. Ez az attitűd pedig sokkal szimpatikusabb, mint a messiáskomplexust népszerűsítő marveli oldalé, arról nem is beszélve, hogy ennek a hozzáállásnak köszönhetően jóval több, újszerű humorforrást sikerült kiaknázniuk a forgatókönyvíróknak, amelyeket egyenlően osztottak el a karakterek között. Ez pedig azt eredményezte, hogy a egyetlen szereplőt sem éreztünk feleslegesnek vagy unszimpatikusnak. Ráadásul, egy idő után még az is kiderült a nézők számára, hogy minden gonoszságuk ellenére, ezeknek a közönséges bűnözőknek működik az erkölcsi iránytűjük! Képesek voltak áldozatot hozni másokért – és így igazi hősökké váltak. Olyan emberekké, akiknek a halála tényleg szomorúsággal tölti el a nézőket. Mert ez a film még ebben is igazabb, mint ikertestvére. Az öngyilkos küldetés megkövetelte a maga áldozatait…

Új vizek, jobb élmények
Ezt a filmet nem lehet úgy jellemezni, mint amely megváltotta a világot. Nem törölt el semmilyen konvenciót, és nem is mutatott meglepően újat. Annyit tett, hogy rámutatott, milyen nevetségesen idealizált, unalmasan közhelyes dolgokért is rajongtunk mi, nézők az utóbbi években. Az Öngyilkos osztag visszarántott minket – engem legalábbis – a valóságba. Tette mindezt szórakoztatva, mindenféle megbotránkoztatás nélkül. Üdítő szellőként tereli Hollywood önnön pátoszában megfeneklett hajóját valami élvezhetőbb, valami emberibb felé. Ami ráadásul király is.