Csak szimplán
A történetről ugyanis semmi pozitívat nem tudok elmondani. Van két főszereplőnk, akik ismeretségük első pillanatától kezdve utálják egymást, kölcsönösen ki akarnak szúrni a másikkal, ami aztán oda vezet, hogy mindketten ki kell, hogy lépjenek komfortzónájukból. Az ismeretlentől megrettenve pedig elkezdenek egymásban bízni, és végül hazakerülvén jó barátokká válnak. De hogy egy faéknél egy fokkal bonyolultabb legyen a történet, a forgatókönyvírók még nagy erőfeszítések árán belepréselték a sztoriba ezeket a teljesen egyedi alkotóelemeket: néhány random barátot, akik meg akarják keresni az eltűnt főszereplőket, valamint egy főgonoszt, akivel először természetesen meg akarja ölni őket, ám a sors szeszélye (egy közös ellenség felemelkedése) folytán vele is kibékülnek. Mert miért is ne lehetne az a film csodaüzenete, hogy „igazából mindenki jó fej, és csak a félreértések vezethetnek konfliktusokhoz”. 

Titkos összetevő
Azt hiszem, végtelenül hasznos lenne, ha kiadnák a werkfilmjét is ennek az alkotásnak. A dokumentációt arról a gigászi erőfeszítésről, ahogyan a fentebb leírt „izgalmas újdonságot” (hogy egy másik blogot idézzek) eladhatóvá igyekszik tenni a stáb! Elképzelem, ahogyan a rendezők (Chris Renaud, Yarrow Cheney – csak hogy tudjuk, kinek a munkáit kerüljük ezután) fejüket összedugva megvitatták, mit is kellene tenni ez ügyben. Látom, ahogyan elvetik az olyan átlagos ötleteket, mint: elgondolkodtató mondanivaló, eredeti karakterek, mindenki számára élvezhető humor… és kikötnek a legegyszerűbb, mégis a legtöbb pénzt hajtó megoldásnál: egyszerűen házi kedvencekké rajzolják a főbb karaktereket. Így azok kutyás cukisága és macskás bájossága automatikusan rá fogja kényszeríteni az embereket arra, hogy beüljenek a moziba és eléri, hogy bűntudatot érezzenek akkor, ha meg merik kérdőjelezni a film minőségét.

Emberszerű állatok
Ha már a moziban nem mertük elrontani a mellettünk ülő kisgyerekek lelkesedését, legalább most, papíron, anonim legyünk bátrak, és mondjuk ki: ha nem kis- és nagykutyus lenne a főszereplő, soha nem néztük volna meg ezt a filmet! Ezt az igazságot felismerve, a készítők megadták nézőiknek, amire  vágytak (és amit megérdemeltek): az igencsak lyukacsos sztorit örökkévalóságnyi, összefüggéstelen „jaj, de viccesek ezek az állatok, hogy olyanok, mint az emberek, de azért mégsem” jelenetekkel ragasztva össze. Amelyek ráadásul még csak nem is  változatosak, hiszen legtöbb esetben csak értelmetlen rohangászásból vagy a különböző testi funkciók bizarr megjelenítéséből álltak. 

Igazolt elmélet
A fentiekből egyértelműen látszik, hogy a film igazi célközönsége a hat éves korosztály. De valami szörnyű oknál fogva, ahelyett, hogy a felnőttek felül emelkedtek volna a látottakon, inkább leereszkedtek a gyerekszintre, és önfeledten kacagtak akkor, ha a macska beleesett a chipsbe, vagy hogy a kutyák nagyon sok virslit ettek. Ez pedig nem véletlen. A rendezők tényleg „brain stormingoltak”, és végül mindent egy lapra tettek fel. Úgy vélték, ha a kisgyereknek tetsző, tanácstalan primitivitást dupla annyi cukisággal kombinálnak, akkor a szülők meggyőzik magukat arról, hogy jól szórakoznak. És igazuk lett! A felnőtt nézők önként eldobták magunktól az értelmes, vicces, mondanivalóval megáldott alkotásokat, évtizednyi meseevolúciót, és újra egy Tom és Jerry értelmi szintjét éppen csak megütő filmet kezdtek ajnározni! Világunk tényleg egy lépést sem hajlandó előre haladni!