Nem létezik kudarc!
Az utóbbi hónapokban több amerikai filmbe is beleszaladtam, amelyek szíven ütöttek. Egyik sem méltó arra, hogy írjak róla, viszont a jelenségre talán nem lenne céltalan felhívni a figyelmet! Az amerikai olyan nemzetté vált, amely állandóan szomjazza az önigazolást… és ha nem találja meg, akkor megalkotja azt magának. Az iraki, afganisztáni háborúk nem hozták meg a békét és tiszteletet, amit reméltek. De még a gazdasági fellendülést sem. Szaddamnak nem voltak vegyi fegyverei, a tálibok pedig nem legyőzhetőek egy megszálló sereg számára. Ezek a morális, politikai és hadvezetési kudarcok azonban nem jelenthetik azt, hogy a nemzet fiai nem hajtottak végre hősi tetteket, amelyekkel az egész világot megmentették. Legalább kétszer háromszor! Hogy a nem létező sikerek a világ összes civil lakosának álmát megnyugtassák, az utóbbi években Hollywood csak úgy ontotta magából a háborús traumákkal, áruló muszlimokkal, világbiztonsági kockázatokkal és hős amerikai akciókkal teli filmeket. És mi, akik életünket az amerikai filmek és mondanivalójuk árnyékában éljük le, kérdés nélkül elhisszük azt, amit szeretnének velünk elhitetni…

Megbékélünk vele...
… hogy egy nagyhatalom elit katonákat küldjön más országba állítólagos lázadókat levadászandó. Velük együtt izgulunk, hogy sikerüljön célkeresztbe kapni a gonosz (újabban turbános) terroristát, aki a saját házában békésen olvasgat. Megrettenünk, ha valami nem a terv szerint alakul, és átérezzük a menekülés pánikját – amely során az éppen merényletet elkövető négy katona egy egész falunyi afgánt mészárol le (A túlélő című film rövid összefoglalója). Jobb esetekben azonban a béke őreit (az amerikai nagykövetség munkatársait), egy tetszés szerinti közel-keleti országban a békés, virágzó, igazságos demokrácia ellen lázadók akarják foglyul ejteni. Azonban hősies, a végsőkig kitartó elit katonák, messze hordó fegyvereikkel és bombáikkal sikeresen lemészárolnak egy fél városnyi tüntetőt, majd végignézik, ahogyan a légierő lebombázza az érthetetlen módon még mindig haragvó tömeget (a 13 óra: Bengázi titkos katonái című film összefoglalója). 

ISIS – egy új háború
2014 azonban egy újfajta háborút hozott el nekünk. Egy olyan csatát, amelyben ugyan nincsenek megszálló erők (mert legalább ennyit sikerült tanulni az elmúlt évtizedek alatt), a gépek rombolása mégis az évszázados üzenetet közvetíti a rosszfiúk (és a híreket/filmeket néző civilek) felé: Amerikával nem lehet dacolni, és amit ő tesz, az a helyes. És nehogy azt higgyük, hogy nem lehet megideologizálni és drámaivá tenni egy olyan háborút, amelynek nincsen katonai áldozata! Sőt! Ez az újfajta hadviselés egy új dimenzióba emelte a legyőzhetetlen amerikai katona eszményét – lehetőséget adott neki, hogy morális, helyes döntéseket hozzon! Az Élet ára és az Arctalan ellenség című filmek arról próbálják meggyőzni nézőiket (és gondolom még sok másik alkotás is, csak ezekbe futottam bele mostanában), hogy mennyire kiválóak azok a katonák, akik egy kicsiny, biztonságos dobozból parancsokat követve, zombi módon életeket oltanak ki. Hiszen legújabb robbantásaik után - egy hideg sör mellett - képesek a lenni vagy nem lenni kérdésén morózusan töprengeni! Mert mi ez, ha nem példaértékű felelősségtudat?

Miért működik?
Az évtizedek során felépített bizalom, néhány önreflexióval próbálkozó film (amely elnyeri a nagyvilág szimpátiáját), és a már kialakított, bevált forma miatt. Az előre kialakított elemek segítségével, amelyek megtalálhatóak minden egyes háborús filmben: a szép, drámai zeneválasztás, az ellenség be nem mutatása (nehogy a néző megpróbálja megérteni az indítékait), a főszereplők magasztalása, azok élettörténetének és szép, idealizált jövőjének ábrázolása. Testvériesség, precizitás, hűség és szerelem… mi más kell még ahhoz, hogy megszeressük az éppen szorult helyzetbe került katonákat? Hatékonyságukat és esetleges önfeláldozásukat látva ki az a bolond, aki őket nem hősöknek tekinti? Hiszen helytállásukkal civileket mentettek meg – ahogyan erre minden filmben legalább egy párbeszéd rá is világít. Még saját életük árán is – erre pedig a kínosan rövid „in memoriam… áldozati lista” és igaz történet felirat világít rá a film végén. Zseniálisan összerakott minden egyes ilyen alkotás. Nem is csodálom, hogy a milliós amerikai hadsereg, a veteránok és hozzátartozóik minden egyes ilyen történetet piedesztálra emelnek – hiszen értelmet ad életüknek, és igazolja (majdnem) múltbeli barbár cselekedeteiket. De talán mi, felelős, értelmes európaiak feltehetnénk magunknak a kérdést: ha egy nemzet képes szemérmetlen módon egy-egy idegenben meghalt katonáját mell döngetve gyászolni, akkor vajon mit érezhetnek azok az emberek, akiknek a hazájában százával mészárolják le az ilyen elit alakulatok a férfijaikat? Elvárhatjuk-e tőlük, hogy örüljenek a dicső demokrácia felbukkanásának?