Hosszú felkészülés
Természetesen a Függetlenség napja második részéről beszélek. Arról a folytatásról, amelytől azt várják az emberek, hogy olyan nagy kaliberű lesz, mint az előzménye volt. Amelyből – húsz év után is – idézni lehet, könnyed hanghordozása, váratlan fordulatai és megható jelenetei miatt. Egy olyan meghatározó moziélményt kellett hát űberelnie a folytatásnak, amelyet nemcsak július negyedikén, hanem egész évben lejátszhattak a tévéadók. És amelynek kiváló stílusa húsz év alatt sem évült el… Az 1996-os film megtestesített mindent, ami naggyá tette az amerikai filmipart, és amely vonzóvá tette az USA-t azok számára, akik soha nem jártak még külföldön. Ez a 2016-os változat pedig igyekezett nevetségessé tenni a nagy elődöt, és minden dicsőséget magának követelni. De legalább mindezt meglepően eredeti módon, saját előzményét koppintva próbálta megtenni!

Hiába a jóindulat
Persze nem szaladhatok ennyire előre! Azzal kell kezdenem, hogy tényleg bizalmat szavaztam a filmnek. Nem úgy ültem a moziba, hogy biztosan rosszabb lesz, mint az előző. Sőt! Szilárdan elhatároztam magam: élvezni fogom, amit látok. És az első tíz percben egészen jól helyt is álltam… lenyűgözött a szépen kidolgozott grafika, és a majdhogynem újnak mondható gondolatok (hogy az emberiség egyesült a külső fenyegetés hatására), kínai irányítás alatt álló Hold-bázis (mert Hollywood sem mehet el szó nélkül amellett, amit a 2008-as Olimpián láttunk), idegen technológián alapuló védelmi rendszer. Egy ismert, mégis sokat fejlesztett, logikusan felépített világba léptem be, amely akár el is varázsolhatott volna. Ha valami eredetiséget sikerült volna felfedeznem az elkövetkezendőkben elém tárt történetben, amelyet egy mondatban össze lehet foglalni: az alienek visszatérnek elpusztítani az emberiséget, csak most – mivel a CGI húsz évet fejlődött – sokkal nagyobb űrhajóval próbálják elérni céljukat. A hasonló események (de főleg az ötlettelenség) miatt pedig újra átélhetjük ’96-os filmből már jól ismert: visszaszámlálást, a folyamatos képernyő nézegetést és a robbanások elöli éppen csak megmenekülést…

Torztükör
Nem hiszem, hogy plágiumnak tekinthető, ha valaki saját magát másolja, így nem is kiáltok farkast. Ráadásul, ha a szívembe nézek, akkor azt is kénytelen vagyok beismerni, hogy az évek során vagy tucatszor feltettem magamnak a kérdést: vajon miért nem mer valaki bevallottan egy jól bevált sémát követni, ha művészetről van szó? Most aztán megkaptam! Roland Emmerich egy az egyben megcsinálta az 1996-os filmjének modern változatát! Összegyűjtött minden emlékezetes jelenetet az eredeti alkotásból és szebbé, jobbá, aktuálisabbá próbálta tenni azokat. Új filmjében meghallgathattunk egy hosszabb elnöki beszédet, láthattunk egy nagyobb, önfeláldozó robbanást, egy kisebb, cukibb megmentésre szoruló kutyát… összességében a múlt félreértett, szánalmas paródiájának lehettünk tanúi. Amelyet ráadásul Emmerich nyakon öntött egy förtelmes „PC” mázzal, így a film kötelező kellékként még tartalmazott: egy kis rasszok közötti vonzalmat, példaértékűen tiszta homoszexuális szerelmet és egy tökös női elnököt. Istennek hála, hogy – az általam nagyon is kedvelt – Will Smith nem vállalt szerepet ebben a filmben! Az alkotásban, amely minden olyan „new age” amerikanizmust tartalmaz, amely visszataszító azon emberek számára, akik nem az US of A arrogáns kebelén élnek.