Azért még ők is tudtak
Ez a film egyértelművé tette, hogy a múlt évezred teljesen más volt. Pozitívan csalódtam. Lenyűgözött az, ahogyan az „oldschool” hatott rám. És mivel immár nem vagyok hozzászokva a filmkészítés hőskorának eszközeihez, az élmény sokkal intenzívebb. Kénytelen vagyok elfogadni, hogy lehet a filmkészítés klasszikus trükkjeivel, jelmezzel és rengeteg statisztával jót alkotni. De ezek után fel kell tennem magamnak a kérdést: miért adtuk fel ezt a csodát? Miért nem támaszkodunk már az emberekre? Miért nincsen már keret „nagy költségvetésű kosztümös filmet” gyártani, amikor dollár milliárdokat fordítanak egyes stúdiók arra, hogy egy egyszerű zöld hátteret a számítástechnika segítségével életre keltsenek? Olyannyira hozzászoktam az informatikusok által keltett hamis világhoz, hogy a Jövő hírnöke játékidejének felénél jöttem rá, hogy azért tűnik furcsának a film, mert közelebb áll a valósághoz! Mint ahogy a film története és mondanivalója is valahogy emberi, feldolgozható volt… olyan, amelytől már egészen elszoktam az utóbbi években.

Sors, felsőbb akarat… miegymás
A film elkészítésére rá lett szánva az idő és az energia, az egyértelműen látszik rajta. A közel három órás játékidő egyik jelenete sem volt felesleges. Minden képkockával egy különleges, hihető, utópisztikus világot igyekeztek felépíteni, amelyet aztán egyetlen ember hazugsága és a tömegek jobb világba vetett hite szépen le fog rombolni. Ráadásul az elnyomottak élére álló Kevin Costner lenyűgözött – mintha csak rá szabták volna a Postás szerepét. A simlis, csak magával törődő, bukott vándorszínészként tengődő férfi a sors furcsa szeszélye folytán szembe szegül a falvakat sanyargató Betlehem tábornokkal. Különböző hazugságokkal reményt ad az embereknek, akik előbb étellel, majd önbizalommal táplálják hősünket. A benne és a jövőbe vetett hit pedig megváltoztatja főszereplőnket, aki kelletlenül behódolt a sorsnak és Postás lett… egy lázadás jelképe. A véletlen szeszélye tette a főszereplőt többé, mint ami volt, ugyanúgy, ahogy ellenfelét, Betlehem tábornokot – ahogyan az a filmből kiderül – szintén ugyanez az erő tette elnyomóvá. A forgatókönyv pedig erre még rá is játszik: ugyanazon eseményeket ugyanúgy kommentálnak, hasonlóan vélekednek a világról és mindketten emlékeznek még a világégés előtti szép, amerikai múltra. Ám egyikük még az emlékét is el akarja törölni annak, míg a másik azt szeretné visszaállítani. A konfliktus pedig csak a másik halálával érhet véget.

A nagy leszámolás után
Itt pedig kénytelen vagyok megint egy kicsit megállni, és mélyen a lelkembe nézni. Már egy hete próbálkozok ilyesmivel, és már odáig jutottam, hogy elismerem: a klisék azért működnek, mert mi, a nézők – még én, a kritikus is – azok átélésére vágyunk a lelkünk legmélyén. A bátorság, áldozat és barátság által összekovácsolt lázadásra. A jobb jövőbe vetett hitre, amelyért a végsőkig hajlandóak elmenni a szereplők. A dicső párbajra, ami mindkét félnek becsületet hoz… és a megkönnyebbülésre, amit a jó győzelme kelt bennünk. A jövő hírnöke mindezt megadja nekünk úgy, hogy nem érezzük azt, hogy milliomodjára is ugyanazt nyomták le a torkunkon. Ráadásul a győztes eufória után egy héttel is azon borongok, hogy vajon már elérkezett-e az a pillanat az életemben, amely eldöntötte a sorsomat? Ugyanis tényleg igaza van a filmek: Postás bárkiből lehet, aki mer emlékezni a múlt sikereire, és hisz az emberek jó szándékában és felsőbbrendűségében. De nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy mindenkiből lehet Betlehem is: egy olyan férfi, aki csak magában hisz, és aki elhatározza, hogy véres eszközökkel saját képére formálja a világot…