Elszakadt Amerikától
Ez azonban soha nem ilyen egyszerű. El kell fogadnom, hogy a filmkultúra is hozzátartozik a műveltséghez, így azzal is folyamatosan foglalkozva „uptodate” kell lenni. Mert ki tudja, milyen világméretű tragédiát akadályoztam meg azáltal, hogy elefántcsonttornyomból kitörve tanúja voltam az első Oscar-díjas Leo-alkotásnak? Felelősségem teljes tudatában vettem hát utam ismét a mozi felé, hogy megnézzem a legamerikaibb szuperhős legújabb kalandjait: Szteroid Kapitány polgárháborúját. Persze most csak gonosz vagyok, mert ezt váltja ki belőlem az Amerika imádat, amely kis hazánkat is elérte… azt azonban kénytelen vagyok elismerni, hogy tényleg Steve Rogers volt az, aki az utóbbi években (szuperhős szinten – már ha van ilyen?) a legtöbbet fejlődve, sikeresen kitört a „béna nyugati jelkép” kategóriából, és önálló életre kelt. Az ő történetében véltem felfedezni a legtöbb tervezést és befektetett energiát, ugyanis filmről filmre követhettük végig a Kapitány lelkének és világhoz való hozzáállásának változását. A kezdeteket, amikor még büszke amerikaiként tudott csak harcolni, a folytatást, amikor is megkérdőjelezte a „világ legnagyszerűbb országának” indítékait, egészen a lenyűgöző lázadásig, amely miatt tényleg egy egész világ tekintheti immár hősének Amerika kapitányt. Talán ez lesz az első olyan trilógia, amely nem hullámvölgyben, hanem a csúcs felé törve fejeződik be! 

Nagyhatalmú ovisok
Múlt héten olvastam egy tömör összefoglalóját a filmnek, mely szerint „Vasember berág Kapitányra, mert az a régi bariját szereti jobban és nem őt.” És igen, tényleg ez a konfliktus forrása. A történet szempontjából azonban talán pontosabb lenne az a megfogalmazás, miszerint „a homokozóban a kisgyerekek két vezért választva egymás ellen fordulnak, mert közös ellenség híján ezzel ütik el az időt”. És ezzel – sajnos – már minden aspektusát lefedtük a történetnek. Vasember fél a felelősségvállalástól, ezért azt szeretné, ha egy ENSZ bizottság döntené el, mikor is kell bevetni az Avangerst, míg Kapitányunk nem bízik a százhúsz ország vezetőit magába foglaló testületben, azaz ő inkább a szíve diktálta normák alapján vonulna harcba. Másfél óra felesleges szájtépés, moralizálás és toborzás után: két oldalra szakadt a hős csapat, és elkezdték egymást gyepálni a homokozó lapátjaikkal. 

Unalmas karakterek, érdektelen film
Az a szó, amellyel leginkább jellemezni tudnám ezt az alkotást, talán a „figyelmet lekötő” lehetne. Ugyanis addig, ameddig a moziban voltam, egyáltalán nem tűnt rossznak az, amit láttam. Sok akciót és pár morálisnak tűnő döntés hozatalt izgulhattam végig, éppen megfelelő mennyiségű érzelemmel megfűszerezve. Aztán, a moziból kijövet, szöget ütött a fejemben a kérdés: történt egyáltalán valami fontos ebben a filmben, avagy megint csak egy „töltelékmozit” tukmáltak rám, amelynek csak az a célja, hogy jó bevételt hozzon a stúdiónak, és fenntartsa a rajongók érdeklődését a „következő nagy dobásig”? Mert hogy ez még nem az volt, abban biztos vagyok. Semmi formabontót, merészet, de még csak egy igazi váratlan fordulatot sem sikerült összehozni ebben a nagyon várt folytatásban. Ahogy a robbantások és szupererők összecsapása által keltett por elült, immár tisztán láttam: ez a polgárháború csupán egy kihagyott lehetőség lett. Már rég tudjuk, hogy a Marvel univerzum immár túlnőtt azon, hogy egyetlen film keretein belül lehessen foglalkoztatni az egész stábot, mégis megpróbálkoztak valami ilyesmivel. Amellett, hogy az Avangers majd teljes csapata szerepelt a filmben, még a színtelen Hangyaembert és az unalomig ismert Pókembert is be kellett vonni a nagy leszámolásba, amely – mivel egyetlen szuperhős sem halhat meg – abszolút érdektelenre sikeredett. Pedig milyen csodálatos és merész lett volna, ha az összes „b kategóriás”, idegesítő mitugrászt  kiirtják egy ilyen „mellék filmben”! Mert kinek is van szüksége Sasszemre, Sólyomra, Gépágyúra vagy a fent említett új szereplőkre? És még mielőtt valaki feltenné az ironikus kérdést, hogy „mit ártottak azzal, hogy ott voltak?”, én megválaszolom: az ő felesleges és unalmas játékidejük elvette az időt az igazán érdekes karakterek kibontakozásától. Mert higgyék el nekem, szívfájdító negyed órás játékidőben, a sok mellékszereplő között elveszve látni a bosszújától fűtött, vagány, jól eltalált Fekete párducot (Chadwick Boseman) és a főgonosz Zemo-t kiválóan alakító Daniel Brühlt. Felesleges, dühítő időpazarlásnak voltam tanúja.

Hiányzol, Kapitány!
A kezdeti lelkesedés után immár a „csalódottság” jellemzi a lelki állapotomat. Nem azért mert ez egy rossz film volt – sőt, lehet, hogyha megnyugszom, akkor még egy jó közepes osztályzatot is adni fogok neki a végén. De addig a pontig csak a keserűség uralja az elmém, ugyanis túl sokat vártam ettől a filmtől és készítőitől - hiába. Azt akartam, hogy törjenek ki az elvárások által megszabott keretek közül, és merjenek valami újat alkotni, amely előre viszi az egész Marvel univerzum történetét. De ehelyett egy alig Amerika kapitányról szóló, másodosztályú, megfizethető színészekkel feltöltött mozi élményt kaptam, amelynek felesleges, CGI-vel és robbantásokkal teli jelenetei a Transformers filmek teljes érdektelenségét idézték előttem. Megkondult a lélekharang a Marvel feje felett?