Hittanon és sporttörténet órán is
Mindezen csodálatos folyamat leírása után azért úgy tisztességes, ha itt és most megjegyzem, tizenéves filmélményemből csak arra emlékeztem, hogy Harold Abrahams a világgal dacolva, bizonyítva kiválóságát és saját igazát, megnyerte az 1924-es párizsi olimpia százas sprint számát. Lázadó és egyediségre törekvő tini önmagamnak igazán bejött az ilyen mondanivaló, de – egyáltalán nem meglepő módon – ennek az emléke nem kényszerített arra, hogy önként újranézzem a filmet. Néhány éve azonban utolért a végzet: az egyetemen, immár szenvedélyes atlétaként, egy sporttörténet óra keretein belül, csoportosan néztük meg ezt az alkotást. Ezen kis kezdő (kötelező) lökés után viszont már annyiszor újranéztem a filmet, hogy majdnem kívülről tudom minden párbeszédét. Ráadásul minden egyes alkalommal több és mélyebb igazságot sikerült felfedeznem benne, amelyeknek hatására én is másképpen kezdtem el mind életemet, mind kedvenc sportomat szemlélni.

Egy új hérosz születése
A film az első világháború utáni időszakba visz vissza minket. Az angol arisztokrácia immár menthetetlenül kezd összemosódni a plebsszel. Chambridge-be immár nem csak a lordok, hanem akár tehetősebb üzletemberek fiai vagy a legkiválóbb elmék is bejuthatnak. De az eszménykép még nem változott: az egyetem legfőbb célja, hogy minden odajáróból angol gentlemant faragjon. Egy klasszikus irodalomban, jogban, zenében, hadtudományokban jártas társasági embert, aki természetesen kiváló sportoló is. Ebbe a közösségbe került be egy zsidó pénzkölcsönző fia, Abrahams, aki egész lényével igyekezett megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Kórusban énekelt, jogot tanult és futott – de akármennyire is igyekezett, származása miatt mindig számkivetettnek érezte magát. Az ő küzdelmeiről és bizonyítási vágyáról szól a film egyik fele. A másik fele a biztos gyökerekkel, hittel és gyorsasággal megáldott Eric Liddle-ről, aki kínai missziós útjáról hazatérve szintén féktelen edzésbe kezdett, mégpedig azért, hogy Egyháza és Istene dicsőségére megszerezhesse az Olimpia legfényesebb medálját.
Kétfajta hozzáállás, egyetlen cél: a legjobbnak lenni a világon, ezzel bizonyítva saját kiválóságukat. A film kiválóan ábrázolja, miért is van szüksége erre a két futónak, mégpedig úgy, hogy mellettük bemutatja koruk többi angol atlétáját. A gazdag, maguk kiválóságában bizonyos lordokat, akiknek az egész „csak öröm” és akiknek nem kell nyernie, hogy megbecsültnek és elfogadottnak érezzék magukat. És akik így csak sokadikak lesznek majd a nagy versenyen… Mert ne legyenek téveszméink! Csak aki a legtöbbet áldozza, és akinek a legtöbb veszítenivalója van, az képes elérni a célt. A párizsi olimpián bebizonyosodott, hogy egy új nemzedék van felemelkedőben. Az amatőr, a képzést kiegészítő mozgást felváltja a rendszerességgel, edzővel végzett munka, amelynek mindent alárendelnek a sportolók. Mert ettől kezdve már csodálattal vegyes áhítattal kell így neveznünk őket. Azokat, akiket szenvedély és elhivatottság jellemez. És akiknek életét kitölti az állandó harc egy álomért, amelyet senki más a környezetükből nem ért meg. Mert ki az a „régi emberek” közül , aki évek keresztül dolgozna néhány szívdobbanásnyi időért? Egy tökéletes futásért, amely egyaránt végződhet győzelemmel és vereséggel is? Amely ugyanúgy lehet egy elszalasztott lehetőség, mint ahogy egy élet munkájának gyümölcse?

Élet a csúcs után?
Sajnos, kénytelen vagyok ellőni a poént. Győznek. Mindketten. Viszont csak ha ezt tudjuk, akkor beszélhetek a legfontosabb pillanatairól a filmnek. Arról, hogyan is dolgozzák fel a győzelmet hőseink. Realizálják-e, hogy életük csúcspontját élték éppen át? Túl tudnak-e lendülni ezen, új célokat keresve maguknak, avagy életük hátralévő részét a múltban fogják leélni? Liddle visszatér keletre, folytatva apja misszióját – továbbra is hitének (egy kicsit másképp) szentelve életét. Abrahams pedig céljául tűzi ki, hogy másoknak is segít elérni élete legszebb pillanatát – megalapítva a sportolókat modern edzésmódszerekkel nevelő angol atlétikai szövetséget. Ők azon kevés kivételhez tartoztak, akik célt találtak maguknak, nem keseredett meg életük a múlt dicsőségén merengve. Vajon milyen érzés lehet kis országunk olimpiai hőseinek, akiknek nevére már a sportriporterek is csak kis gondolkodás után tudnak visszaemlékezni? Vajon mi képesek lennénk úgy élni, ha tudnánk, már átéltük életünk legdicsőbb pillanatát?

Folytatom a keresést
Nincs más választásom, kénytelen vagyok ehhez az élményhez mérni a sporttal foglalkozó filmeket. Nem kell, hogy annyi szenvedélyt, igazságot és szépséget mutasson, mint ez, de ha nem gyorsul fel a szívem legalább egy jelenetet nézve, nem tartom igazoltnak a főhős győzni vágyását és szépnek az általa űzött sportot, akkor a szememben kudarcot vallott a rendező. Nyilván ezerből egyszer fog egy moziélmény így eltalálni, mint a Tűzszekerek. És talán egyik sem fog még ennyi mindent tanítani a sportról és a sportolókról, mint ez. De ha már az első profi futók erőfeszítései ilyen hatással voltak rám, akkor nem fogok behunyt szemmel elmenni az utolsó amatőr síugróról készült legújabb film mellett sem. Aki hírhedten szenvedélyes, meg nem értett és angol. A kedvenc kombinációm. Eddie, jövő héten megismerem a te történetedet is!