Az osztatlan siker sem elég
Örömmel nyugtáztam, hogy nem csak én tettem fel magamnak ezeket az igencsak logikus, de manapság korántsem népszerű kérdéseket. 2010-ben, mindenféle nagyhangú mozipremier nélkül, legtöbb országban csupán DVD formátumban jelent meg a témával foglalkozó Nincs határ (Unthinkable) című film. Amelynek talán nem is az a legnagyobb jelentősége, hogy foglalkozott a témával, hanem hogy néhányan úgy vélték, Amerika végre megérett egy kis önvizsgálatra! Ennek a gondolatnak pedig olyan egészen jó nevű sztárokat sikerült megnyerni, mint Samuel L. Jacksont (őt talán nem kell bemutatnom) és Carrie-Anne Mosst (a Mátrix női főszereplője). Sajnos azonban ez nem volt elég. A film megbukott, annak ellenére, hogy azok, akik eddig megnézték, mind hasonlóan jellemezték: hátborzongató és elgondolkodtató. Kár hogy csak maroknyian éltük át ezt eddig!

Rés a pajzson
A film a dolgos hétköznapok bemutatásával kezdődik. Az FBI meg egyéb szervek mindenkit megfigyelnek, így akadályozva meg minden katasztrófát, ami a Szabadság Földjét csak fenyegetheti. Ez a „béke” azonban nagyon hamar eltűnik életünkből, ugyanis Steven Arthur Yunger (Michael Sheen) végrehajtja a lehetetlent: három atombombát helyez el az USA különböző részein és videóüzenetben ezt közli is a hatóságokkal. Majd, dolgát jól végezvén egy bevásárlóközpontban várja, hogy elfogják, és ezt követően (fenyegetésének mértéke miatt) megfosszák minden jogától, és úgy bánjanak vele, mint egy állattal. Vajon tényleg léteznek a bombák, avagy csak az erkölcsi felsőbbrendűségét akarja bizonyítani kínzói előtt? Mert ne legyenek illúzióink: a béke és boldogság országában is vannak olyan emberek, akik ilyesmivel foglalkoznak. A „H” (Samuel L. Jackson) nevű vallatótiszt a legnagyobb jártassággal lát neki, hogy megtörje ellenfelét a robbanásig (?) hátralevő három nap során. Jackson kegyetlen embertelenségét ellensúlyozza az országa erkölcsiségében rendületlenül hívő FBI ügynök, Helen Brody (Moss), aki a klasszikus nyomozás és meggyőzés eszközeivel próbál rájönni foglyuk indítékaira, és hogy valódi nukleáris fenyegetésről van-e szó?

„Vannak olyan szituációk…”?
Nem fogok lelőni semmilyen poént. Higgyék el nekem! Van az fordulat és gondolat, amely miatt érdemes végigborzongani ezt a thrillert. És persze vannak olyan kérdések, amelyeket csupán az ilyen szituációkat megismerve vagyunk képesek feltenni magunknak. Hogy lehet, hogy a kezdetben szimpatikus FBI-os, a robbanási (?) határidő közeledtével egyre unszimpatikusabbá válik számunkra? És a film elején még komplett pszichopatának tűnő „H” az idő múlásával egyre józanabbnak, cselekedetei pedig szükségszerűnek tűnnek? A filmben egyre intenzívebben megjelenő feszültség hatására én is birkává váltam! A saját magam életét féltve kezdtem megszabadulni erkölcsi aggályaimtól, és egyetérteni azzal, amit a katonák a „megelőzés” jelszavával tenni készültek. Döbbenetes eredmény! És ezt még az is fokozza, hogy a film másfél órája alatt csupán a parancsokat kiadó bürokraták és politikusok tűntek végig gerinctelennek és erkölcsi nullának. Akiknek véleménye mindig az adott pillanattól függött, aki folyamatosan féltették magukat… és akiket a hozzám hasonló választók emeltek a két szilárd jellemű „nyomozó” felé! E gondolati csapáson haladva pedig elvesztettem az ártatlanságomat: megértettem, hogy én is legalább annyira felelős vagyok a vallató szobában történtekért, mint bárki más, aki ott volt!

Mi merre tartunk?
Továbbra is azt mondom, hogy a Nincs határ a legmerészebb amerikai film, amit valaha láttam. A már megszokott, morálisan megnyugtató mondanivaló helyett rákényszerít minket, hogy végre letérjünk a kényelmesre taposott ösvényről. Rákényszerít, hogy döntést hozzunk az „elgondolhatatlannal” kapcsolatban. Vajon mire vetemednénk mi, akik a tudatlanság kényelmes pózában éljük mindennapjainkat, annak érdekében, hogy megvédjük szeretteinket? Átjárná-e lényünket a félelem, rávéve minket olyan dolgokra is, amelyekre más körülmények között nemet mondanánk? Kilőnénk rakétáinkat a mit sem sejtő arabokra? Vajon hány halott terrorista nyugtatná meg egy civil áldozat miatt háborgó lelkünket? Amerikának, az őt ért terrortámadás után kilenc évet (és ki tudja hány háborút) kellett megélnie ahhoz, hogy végre feltegye ezeket a kérdéseket. Hogy valaki felvesse: ők is hibásak lehetnek a Kelet elidegenedése miatt. És nem hihetjük, hogy ez csak a tengerentúliakra érvényes! Az elmúlt időszakban a mi Európánk vált a terror áldozatává, így tán mi is feltehetjük magunknak a kérdést: vajon mi hány háború és ártatlanul kiontott, esetleg „tönkretett” élet után fogunk elgondolkodni azon, hogy a gyűlölet és tettlegesség csakis további erőszakot szül? Bizonyítsuk be, hogy mennyivel jobbak vagyunk a nagyképű jenkiknél! Ne induljunk el az ő vakvágányukon!