Lassan harminc éve, hogy meghódította a világot az utolsó angol szuperhős, Eddie, a sas. És éppen, amikor már el akartuk volna felejteni… visszatért, mégpedig a mozivásznon. Egy újabb szívmelengető téli élménynek voltam tanúja, ismét a Disney jóvoltából. Mert szemmel láthatólag a stúdió eltökélte, hogy örökre az emlékezetünkbe vési a kanadai téli olimpiát és az ott történteket. Egész jó úton halad efelé!

Nyögvenyelősen
Eddie egy igazi angol férfi. Vagy legalábbis rendelkezik minden olyan tulajdonsággal, amelyet a briteknek tulajdonít a nagyvilág. Ügyetlen, de eltökélt. Tökéletesen komolyan veszi magát, és nem hajlandó megérteni a szarkazmust. Néhány évtizeddel ezelőtt és pár száz hektárnyi birtokkal együtt arisztokratának is nevezhettük volna. A huszadik században azonban az ártalmatlan „looser” jelző illik rá leginkább. Olyan ember, akinek cselekedeteit mindig nevetés kísérte, egészen addig, míg az Élet – megelégelve az igazságtalanságot – érzelmektől túlcsordulóvá, sikerekkel telivé nem írta át az eredeti „forgatókönyvet”. Amely „igaz történetre” aztán a Disney könnyedén alapozhatott filmje elkészítése során. Előre elkönyvelhetjük hát a mozisikert? Korántsem. Az összetevők keverésén sokszor elbukott már jó pár kasszasikernek induló film. És sajnos, itt is hasonló jeleket véltem felfedezni a vetítés első fél órájában… nem sikerült ugyanis szerethetővé tenni Eddie-t, inkább egy élő, idegesítő Mr. Beant csináltak belőle. Az angol hagyományokhoz híven (szórakozás helyett) inkább csendesen, csalódottan elszörnyedtem azon, hogy valaki tíz éves kor felett szórakoztatónak találhatja azt, hogy egy felnőtt férfi csetlik-botlik, tör-zúz és jó sokszor megsérül. Aztán, amikor a kétségbeesés határára érkeztem, mindez varázsütésre megváltozott! Fiókánk a hosszú bevezető után végre megtalálta a maga sportját: a síugrást. Ahol az esés, ha utána felkeléssel (és újra próbálkozással) jár együtt, már tiszteletre méltóvá lesz. És itt alakult át a film valami olyanná, amelyet már a felnőttek is élvezni tudnak. 

Bolondból példakép
Edzés, kudarc, szenvedés. Amelyeket kisebb sikerek koronáznak, amiket aztán mi, nézők a laikusok boldogságával tudtunk üdvözölni. Ahogyan Eddie is hasonlóan cselekedett végtelen szenvedélyében. És amely tiszta, őszinte lelkesedés aztán emberek millióinak szívéhez hozta őt közel Calgaryban, 1988-ban. Azért figyeltek fel rá a tévé nézők, mert bár csak fele akkorát ugrott, mint vetélytársai, mégis képes volt önfeledten örülni saját sikerének és annak, hogy ő bizony a legjobbakkal együtt versenyezhetett. Azonban ez csak a felszín, amelyet aztán a média kiválóan meglovagolt. Az igazi különlegesség Eddie mindennapjaiban rejlett, amelyet a film kiválóan be is mutatott nekünk, nézőknek. A hazájában számkivetett bolondnak számító Eddie, a nemzetközi síugró mezőny előbb megtűrt, majd értékelt tagja lett. A bizonyítási vágytól és versenytől fűtött sportolóknak átadta a laikusok sport iránti tiszteletét és a szenvedélyét. A kiégett, múlt lehetőségein merengő edzőknek pedig előbb reményt, majd kezdőlökést adott az újrakezdéshez. Tanúi lehettünk, ahogyan a Sas példaképpé vált (gyengébb teljesítménye ellenére!) először ismerősei, majd később az egész világ számára. És én úgy vélem, ez a természetes, hihető sorrend – amelyet sajnos mindenki igyekszik felcserélni!

Győztes sportoló - meggyőző film
A kezdeti nehézségek ellenére sikerült megtalálnia az egyensúlyt a filmnek. Humoros, mégis szívszorító volt. Szájbarágós mondanivaló helyett pedig egyfajta életszemléletet tárt elénk, amely egyszer már jobbá tette a világot – és amely ráadásul el is nyerte a maga jutalmát. A filmet nézve ráadásul azt is megértjük (még a laikusok is), hogy a jutalom nem a népszerűség formájában jött el Eddie Edwards számára. Ő már akkor győzött – megértve a sport igazi lényét –, amikor félelmei ellenére felment a sáncra és elhatározta, hogy legyőzi magát és ugrani fog! Ugyanis tudta, hogy ha valaki önmagához mérten kiválót alkot, egyáltalán nem számít, hogy hányadik is lesz. A film meggyőzött arról, hogy ez  a hozzáállás, a félelemmel vegyes tisztelet, és a kihívások utáni vágy az, amely mindenkit az örökkévalóságba és a boldogsághoz vezet. Lett légyen szó olimpiai bajnok finnről, avagy bennmaradásért harcoló angolról… 

Családi szórakozás

Nem áltatom magam. Ez a film nem nekem, avagy a sportolóknak, hanem az egész családnak készült. Látszott a felépítésén és azon, ahogyan kerülte a kínos, felnőttes témákat. Ismét kaptunk a Disneytől egy olyan filmet, amelyet a kábeltévék karácsony másnapján játszhatnak. És amely akkor majd – az ünnepek hangulatára rákontrázva –, kiemel minket a hétköznapokból. Néhány embernek pedig örökre meg fogja változtatni a világról alkotott képét. Talán velem is csinált valamit… ugyanis a moziból hazafelé tartva arra gondoltam: bárcsak öregebb lehetnék! Mert milyen jó lett volna akkor átélni ezeket a dolgokat, amikor történtek! A jamaicai bob csapat versenyzését, Eddie szárnyalását! Részese lenni azoknak az időket, amikor még a szív és az akarat legyőzhetett minden akadályt, és megvalósíthatott bármilyen álmot! Vajon csak én érzem úgy, hogy elmúltak már ezek az idők?