Kísérlet a föld alatt
Majd egy évtized elteltével ott folytatódott a történet, ahol az előző véget ért. Megjelentek az űrlények, elfoglalták a városokat, mérges gázt fújtak az emberekre, akik erre – ősi állati ösztöneiknek engedelmeskedve – egy-egy földalatti lyukban próbálták átvészelni a válságot. Főhősnőnk, Michelle (Mary Elizabeth Winstead) hála istennek nem rendelkezik kézi kamerával. Van viszont összetört szíve és minden logikát nélkülöző városból kocsin való menekülési vágya, amely aztán kézenfekvő módon autóbalesetbe taszítja. Az űrlények elől menekülő Howard (John Goodman) karambolozik vele, és (ha már majdnem megölte, bűntudatból) lehurcolja az életet jelentő bunkerba. Itt pedig kezdetét veszi a nagy emberkísérlet! Vajon meddig marad vértelen egy horrorfilmnek kikiáltott mozialkotás, ha terv szerint sikerül összezárni egy az összeesküvés elméleteiben hívő leszerelt katonát egy szakállas vidéki munkással (John Gallagher Jr.) és a mindenben kétkedő városi lánnyal? Meddig lehet fenn tartani az idillt az amerikai társadalom különbségeit ily szépen reprezentáló mini közösségben? A társasjátékkal és videó nézéssel múlatott napok mikor telnek meg a bizonytalan kétséggel, amely aztán szétfeszíti a bunker falait, kitéve a túlélőket az ismeretlen szörnyekkel teli világ kihívásainak?

Itt és most volt értelme!
Egészen kellemes volt. Se nem hosszú, se nem rövid. Nem voltak ellaposodó, értelmetlen jelenetek. A gyanakvást folyamatosan hintette el a nézők között, úgy válaszolva meg az általunk feltett kérdéseket, hogy azok újabbakat vessenek fel. Ráadásul a feszültséget kiváló zenével és drámai eszközökkel is sikerült fokozni. A rendezők akkor mertek a színészeikre támaszkodni, amikor már boldog boldogtalan CGI űrlényeket és töméntelen vért használt volna a legkisebb költségvetésű forgatások során is. A három főszereplő pedig rászolgált a bizalomra! Olyasmit nyújtottak, amellyel minden színész megpróbálkozik egyszer élete során, amikor Oscart szeretne nyerni: emberi gesztusokkal, mimikával és tekintetük egy-egy villanásával próbáltak hatást gyakorolni a nézőkre. És az, ami a milliós költségvetésű nagyjátékfilmeknél béna ripacskodásnak tűnik, itt és most, egy bunkerban, három ember között, az apokalipszis hajnalán lenyűgözött! Természetes és felismerhető emberi reakciókat figyelhettünk meg egy természetellenes szituációban, és emiatt lett hátborzongatóan jó a film. Ez fokozta bennem folyamatosan a szorongást… és ezért hasított belém sokszor a félelem annak ellenére, hogy tudtam: a mozi biztonságában vagyok.

A horror szépsége
A Cloverifeld második része nem fogja megreformálni a filmvilágot. Viszont azt kívánom, hogy bárcsak megtenné! Ugyanis számomra megint csak bebizonyították, hogy kis költségvetéssel, eredeti ötletekkel és a jó színészi képességekre támaszkodva lehet olyan filmet készíteni, amit érdemes moziban megnézni. Nem rengette meg a világot, hiszen a horror nem erről szól. Ez a műfaj tudatosan elveszi a vetítési idő alatt a nézőitől a reményt, csupa borzongást hagyva maga után – rákényszerítve a nézőket, hogy egy kissé jobban értékeljék szerény, de sokkal napfényesebbnek mondható életüket. A horror a nézőt akarja formálni. És nem ismerek még egy olyan filmet, amely jobban teljesítette volna ezt a feladatot, mint a Cloverfield lane 10. Hiszen a moziból kilépve nem csak azt kezdjük el értékelni, hogy nem kell egy bunkerben őrültekkel együtt laknunk, de még pozitív jövőt és lehetőségeket is ígér a bátraknak és azoknak, akik eléggé hisznek magukban. És talán nem erről kéne szólni az amerikai mozis álomnak?