Jin és jang. De tényleg!
Arra jutottam önvizsgálatom során, hogy arra kell először rájönnöm és arról írnom, miért is szerettem az első két részt. Miért voltak azok jobbak, mint a többi, az utóbbi években oly népszerű, felnőtteknek (is) szóló, kissé vicces animációs alkotások? Arra jutottam, hogy talán azért, mert míg az összes többi film érettebb humorral, vagy izgalmas történettel, esetleg egy csak felnőttek számára érthető üzenettel akarta megnyerni magának az idősebb korosztályt, addig az első, 2008-as pandának sikerült mindhárom aspektusnak olyan kombinációját megtalálnia, amely számunkra, felnőttek számára is végig élvezhetővé tette a filmet. És mindeközben nem veszítette el a fiatal rajongók szeretetét sem! Az első és a második rész tipikusan olyan problémával foglalkozott, amely minden ember életében jelen van, lett légyen az kicsi-nagy, felnőtt vagy gyerek. Az egzisztenciális helytállás, a megfelelni vágyás és a saját utunk keresése volt a mese központjában. Ezt a „lenni vagy nem lenni?” konfliktust pedig olyan végtelen kedvességgel és humorral tárta elénk, hogy egyszerűen nem lehetett nem szeretni a nagydarab pandát, aki felszolgáló helyett kung-fu harcos akart lenni. Az igazi különlegessége azonban nem ebben állt. Ami élvezhetőn túl nagyszerűvé tette a filmet az az volt, hogy megmutatta: akármennyivel különlegesebbnek tűnik is a kung-fu tanulással, a harccal és az edzéssel töltött élet –, amelyet egy kicsi nagymester irányít –, mint egy főzésnek, gyereknevelésnek, kertészkedésnek szentelt, mindegyik során megtapasztalhatjuk a boldogságot és bölcsekké válhatunk. A belső béke, a titkos tudás… soha nem a harcosok kiváltsága volt. Egyszerűen csak ők nevezték el ezeket ilyen eladhatóan vagány néven. De mindenki más is részesülhetett benne a saját útját járva. Ez az üzenet pedig kellemes reménnyel tölthet el minden felnőttet, aki már kinőtt abból a korból, hogy kung-fu mesterként képzelje el a maga jövőjét. Ráadásul a film humora soha nem a bugyutaságról, hanem a szürrealitásról szólt: teknős nagymester, lúd apuka, szakállas kecskejósnő… ezen eredeti alapötleteket pedig még meg is fejelték a nagy múltú hollywoodi filmekre tett bátor utalásokkal. Kicsik és nagyok egyaránt lelkesen várták hát a folytatást…

Újra a járatlan úton járni…
Nem hiszem, hogy túl sokat vártunk el a filmtől – egyszerűen csak azt szerettük volna, ha folytatja menetelését azon az úton, amelyet olyan eredményesen kitaposott 2008 óta az animációs filmeknek. Az előző részekben megtapasztalt harmóniát és nagyságot vártuk volna el a történettől… Ehhez képest pedig egy ámokfutást kaptunk sok erőltetett nevetéssel, eséssel-keléssel, kevés mondanivalóval és bugyuta történettel. A sztori elment egy hihetetlen, misztikus irányba, üzengető univerzummal, a szellemvilágból visszatért főellenséggel és egy összevissza kevert handabandával a csíről. Abszolút lehetetlenné téve azt, hogy a néző önmagát találja meg a filmben –, ahogy  ez előző részeket nézve még a felnőtteknek is sikerült. Ez persze még egy megbocsájtható hibája lett volna a filmnek. Biztos van olyan szerelmese a keleti kultúrának, aki ebben a miszticizmusban is meglátja a nagy igazságot. Viszont ezt a fura történetet egyáltalán nem sikerült megédesíteni élvezhető humorral. Ugyanazt a stílust kaptuk meg az egész estés filmben, mint ami a rajzfilmcsatornákon látható, és a visszataszítóan gyerekes kung-fu panda rövid történeteket szokta jellemezni. A játékidő alatt végig a legkisebbeknek szóló viccek domináltak: a törés-zúzás élvezete, a több percig tartó erőltetett pandanevetés (mint természetes érzelmi reakció) és a végtelen „sokatakarokenni” poénok. De legalább minden humor legaljáig, a büfögős poénokig nem jutottunk el…

Nem hiszem el, hogy nem látták!
Próbáltam valami ésszerű magyarázatot találni arra a hirtelen, logikátlan koncepcióváltásra, amelynek sajnálatos módon tanúi lehettünk az utolsó filmben. Kerestem és nem találtam. Kiderült, hogy ugyanazok írták mindhárom forgatókönyvet (Jonathan Aibel, Glenn Berger) és Jennifer Yuh rendező is oroszlánrészt vállalt az előző filmek készítésében is. Persze nem kerülte el a figyelmemet, hogy mennyire elszaporodtak a kínai munkatársak a harmadik film stábjában, de nem hiszem, hogy rájuk lehetne fogni ezt a minőségi mélyrepülést, amely ezt a harmadik részt jellemezte. Lehet, hogy egyszerűen már nem volt több ötlet? Kifújtak a poéngyáros forgatókönyvírók? Lehet, hogy hiba volt engedni a kínai nyomásnak, és belerakni a keleti handabandát, a film helyszínét pedig átrakni egy kínai élet hagyományait bemutató pandafaluba? Talán nem kellett volna lecserélni a jól működő, komoly karaktereket egy Póhoz hasonló tulajdonságokkal rendelkező medvehordára, akiket csak a lassú, falánk, lusta jelzővel lehet illetni? Talán a rendező nem érezte, hogy ami egyedi életfelfogásként vicces és különleges, tömegesen ciki és reménytelenül ostoba?!

Lelkiismeret furdalás nélkül
Tényleg ekkora nagy csalódás lenne ez a film? Avagy csak én változtam meg? Esetleg rosszkedvvel ültem be a moziba? Lelkiismeretes cikkíróként az utóbbi napokban megnéztem az előző két részt, hátha tényleg velem van a baj. Ám azok (megnyugodva tapasztaltam) továbbra is hatással voltak rám. Elszorult a torkom, mosolyogtam… nem nőttem ki az igényes rajzfilmekből. Meg kell hát állapítanom: ez az utóbbi Kung-fu panda rész nem volt az.