Idén ünnepeljük a Trainspotting című angol film húsz éves születésnapját. A világhírhedtté vált mozival nem kaszáltak volna ekkorát Danny Boyle-ék, ha nincs az alapot jelentő regény, az Irvine Welsh azonos című műve.

Humor a drámában
Drogkultúráról talán még nem írtak ekkora feketekomédiát, mint a Trainspottinggal Irvine Welsh. Pedig hát a felnövekvő nemzedékek első komolyabb zuhanása a drogpokolba nem igazán vicces téma, de mindig vannak olyanok, főleg a drogfogyasztók körében, akik meglátják a legdrámaibb dolgokban is a humort.
A tőlünk, magyaroktól még mindig távol álló úgynevezett feketehumor erre ad lehetőséget. Mondjuk Tibi atya, illetve a Humbák Művek országában alapon az alkoholizmus lehetne a hasonló, abszurd komédiák magyarosabb témája, de ehhez mi csak elvétve készítünk külön filmet, az alkoholizmus azonban több magyar filmben is fel-feltűnik és akkor ott már viccesen.
A Trainspotting más. Egy igazi vegyigyümi, azaz pszichedélia és szocreál, rock and roll és kijózanítóan egészségügyi crossover.

A legkönnyebb úton
Emlékszem, a kilencvenes években három alapvető film volt, amit ha valaki nem látott, akkor nem igazán értette, hogy mi is történik valójában a fiatalok körében: a Ponyvaregény, a Született gyilkosok és a Trainspotting. Ez utóbbi annyiban ült jobban a korabeli ifjúságnál, hogy kellő cizelláltsággal ábrázolta egy nemzedék életérzését, életfelfogását, mindennapjait, parti-kultúráját, a felnőtté válás szépségeit, buktatóit, az élet első nagy pofonjait, a zenéhez, szexhez és persze a mindenható drogokhoz való viszonyát. Könnyű volt azonosulni a főszereplőnek mondható Mark Rentonnal, illetve az őt megformáló Ewan McGregor nemzedéki idol lett, amikor később több generáció is filmes alakításai (Star Wars) miatt választotta példaképnek.
A Trainspotting regény egy kedves, bohém történet arról, hogy milyen érzés a mában élve a drogokba menekülni a problémák megoldása helyett. Tudjuk jól, hogy az ilyen történetek Balcaz regényeihez hasonlóan sokáig a tündöklésről szólnak, majd úgy a vége felé beüt a bukás is. Welsh történetének figurái pedig a kortárs, kilencvenes évekbeli európai fiatalok tipikus életét élik, mindenük a zene, a punkot, a rockot, a new wave-et szeretik és a punkból, rockból, new wave-ből kitermelődő elektronikus új zene, a technoért is rajonganak. Emellett próbálnak megfelelni a társadalom rájuk rótt elvárásainak, de amikor ez nem megy, akkor a boldogsághoz vezető könnyebb utat, a drogfogyasztást választják.

Drogfosztás
A könyv és a filmváltozat is nagy betekintést ad a huszadik század végi drogpiac nyújtotta kínálatba, kezdve a marihuánától, az LSD-n át a keményebb amfetaminokig, heroinokig. Mark Renton és társai észvesztő ringispilre szállnak fel, amikor úgy döntenek végül, hogy heroinisták lesznek, amit tömören úgy fogalmaznak meg, hogy „amíg nem hernyóztam sok problémám volt, most, hogy hernyózok már csak egy problémám van”.  Valahol tényleg ez az egyetlen történés is a kemény drogozásba fulladó baráti társaság sztorijában: vagy drogoznak, vagy éppen drogra éhesen járják a várost, hogy valami fura, rejtélyes, kalandos úton-módon beszerezzék a következő adag szert.
Irvine Welsh a kábítószeres csapatból végül minden egyes tagnál más és más menekülési útvonalat mutat fel, alapvetően Mark Renton életét kiemelve, az ő szabadulását, „drogfosztásában” emelve ki, hogy van kiút a mélységek mélységéből.