Egy megszokott zseni
Az érthetetlen szenvedély most a konyhában taglózott le minket, mégpedig egy zseniális főszakács által, akiről már csupán azért is tudhatjuk (első látásra), hogy egyedülállóan tehetséges, mert annak ellenére, hogy egy seggfej, még mindig kap állást. Igen, a most megnézendő filmünk főszereplője, (akit nem titkolt módon példaképünknek is szeretnének beállítani) egy olyan úriember, aki csak úgy bírja elviselni magát a hétköznapokban, ha „cuccozik” és/vagy iszik. Ezt az időhatározót – egy szakácsról lévén szó – pedig érthetjük úgy is, hogy minden nap. De! Ez már a múlt. Főszereplőnk, Bradley Cooper, valamilyen múltbéli trauma folytán immár két éve tiszta, és most visszatérését tervezve, meg akarja nyerje önmaga harmadik, új éttermének első Michelin csillagát.

Játék, rutinos mozizóknak
Itt és most megállhatunk egy pillanatra, és elgondolkodhatunk azon, mi mit csinálnánk akkor, ha egy hasonló filmben szerepelnénk? Vegyük elő korábbi filmes élményeinket bátran! Összehoznánk a régi csapatot? Felfedeznénk egy eddig ismeretlen tehetséget? Szembe szállnánk a démonjainkkal, és végre méltóvá válnánk a hivatáshoz, amelyet szeretve tisztelt mentorunktól tanultunk, és aki (kézenfekvő módon) éppen most halt meg. Közben esetleg azt is bebizonyítanánk, hogy nem csak munkánk világában, hanem az igazi életben is példamutatóan tudunk élni? Ha ezen pontok közül legalább három az Önök „megvalósítandó” listáján volt, akkor gratulálok: minden valószínűség szerint jó úton járnak ahhoz, hogy egy filmben elérjék céljaikat, és rózsaszín álomvilágban élhessék le életük hátralevő részét! Ha pedig még a szerelemre találás, kiábrándulás és a teljes összeomlás is helyet kapott terveik között, akkor - már szinte biztos! -, hogy egy mások számára is lebilincselő élettörténetet tudnak majd elmesélni egy-egy sör mellett barátaiknak. Talán az Ételművész forgatókönyve is így formálódott meg először. Az igazi baj azonban ott van, hogy a filmvászonra vitel során sem igazán sikerült kinőnie ebből a „kocsmában sztorizós” jellegéből.
Sajnos kiábrándított ez a moziélmény. És egyáltalán nem azért, mert nem volt eléggé érdekes a világ, amibe bevezetni próbált! Sőt, a kiváló színészi játék miatt még azt is elhittem néhány pillanatra, hogy valakinek tényleg az életet jelenti az, hogy sikerül-e megszereznie egy Michelin csillagot. A film egyszerűen ott csúszott el, hogy nem bírták szimpatikusnak beállítani főszakácsunk fanatizmusát (pedig a Whiplash után már tudjuk, hogy el lehet érni ilyesmit!), ráadásul a filmben történtek mindannyiunk képzelt forgatókönyvében már lejátszódtak. Épp emiatt, minden „különleges tehetsége” ellenére főszereplőnk megmaradt szemünkben egy átlagos embernek, aki a saját ostobasága miatt képtelen boldog lenni és kiteljesedni. Egyáltalán nem érdekelt, hogy végül sikerrel jár-e. Attól meg fényévekre voltam, hogy a film meggyőzzön engem: válasszam én is ezt a pályát! Legyek önként hasonló egy olyan emberhez, akinek öngyilkossága folyton a levegőben lóg? Köszönöm, nem!

Már majdnem azt hittem…
De itt a végére érve, már biztos feltették maguknak a kérdést: hol van itt a szépség, amelyről a cikk elején beszéltem? Az, ami hozzá vonz, és ami igazából versennyé teszi, kiemeli a mindennapok közül a főzést? Pontosan ott, ahol főszereplőnk nem ér hozzá semmihez. Előttünk, nézők előtt ugyanis nyilvánvalóvá válik: a főszakács tanítványainak, kollégáinak, versenytársainak munkája sokkal közelebb áll a tökéletességhez és a békéhez, mint Cooperé. A hibájuk azonban az, hogy ők képesek megbékélni ebben a „majdnem” állapotban, ahelyett, hogy tovább haladnának a jó úton, és közelebb kerülnének ahhoz, hogy ők legyenek az étel bódhiszattvái. Vagy valami hasonló. Ez volt az egyetlen momentuma a filmnek, ami megfogott. Az, hogy azt meri mondani, hogy az ilyen őrültek jelenléte, mint Bradley Cooperé inspirálhatja igazán a többi séfet/versenytársukat arra, hogy ők is fejlődjenek, és előrébb jussanak szakmájukban. Ők kellenek ahhoz, hogy a többiek ne csak belenyugodjanak az egyszeri elismerésbe, amelyet egy Michelin csillag jelent! Itt lehetett volna helyrebillenteni ezt a filmet. Végre sikerült a rendezőnek párhuzamba állítani a főzést a tudománnyal és a szerelemmel, de még a sporttal is… aztán mégsem mert ragaszkodni a saját gondolatának igazságához, és leöntötte alkotását a megszokott hollywoodi cukormázzal! Így távolodott el végleg a „jó film” jelzőtől. Mert nonszensz az a feltevés (és happy ending), hogy az Őrült szerelemre és megnyugvásra találhat, és boldogan élhet a saját bőrében!  Pont amiatt, hogy erre képtelen lesz az, aki. Nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen eleme a saját világának! Enélkül… csak egy újabb depressziós unszimpatikus félzseni, akiért abszolút nem kár, ha elbukik.