Informatikusok és a világhatalom

Amikor meghallottam, hogy Mark Zuckerberg, a Facebook alapítója, Max nevű lánya születése alkalmából, az általa igazgatott cég többségi részvényeinek 99%-át jótékony célra ajánlja fel, akkor két gondolat futott át az agyamon. Egy: vajon mit fog tenni, ha születik még egy gyereke? Az első egy szebb, élhetőbb világot kapott, mivel fogja ezt kiegyenlíteni, hogy elkerülje Junior 2.0 kisebbségi érzéseinek felbukkanását? Kettő: a The social network című filmben látottak alapján nem igazán tartom hihetőnek ezt az emberiség iránti önfeláldozó szeretetet. Önzetlenül átruházni annak a cégnek a vezetését, mely megszerzéséhez annyi megalkuvás és árulás vezetett? Persze mindenki változhat… a sok pénz pedig mindenkit rádöbbenthet arra, hogy nem is kell annyi, nem? Mindenesetre az bizonyos, hogy a csodálatos hír hallatára újra megnéztem a 2010-es Zuckerberg életéről és fő művének alapításáról szóló filmet. Csak hogy tudjam: konkrétan mit is nyert egy hete a világ?

Boldog nosztalgia a borongós jelenig
Igen, a cikkem második fele majd erről a filmről fog szólni, de mivel fél évtizeddel ezelőtt láttam először,  kénytelen leszek egy kicsit nosztalgiázni is, hogy ne csak a mindenki által használt Közösségi Háló múltjában vájkáljunk! Szóval, bátran menjünk csak vissza abba az időbe, amikor a világmegváltó milliomosunk, Zuckerberg még csak egy alig elviselhető egyetemista volt! Abba az őskorba, amikor még senkinek nem mondott semmit a „klikk lájk” és az „idővonal” kifejezés. Amikor még msn-en és iwiw-en voltunk kénytelenek kommunikálni egymással, és a pletykák gyorsabban terjedtek, mint a megosztások! Ebben az időben, amikor mi még boldogabbak voltunk, Zuckerberg (a filmben Jesse Eisenberg) egyáltalán nem volt az. Alig megértett, nem eléggé zseni volt, aki nem tudott beilleszkedni sehova, ráadásul még egy lány is dobta. És mint oly sokszor a történelem során, 2003-ban is a nők miatt kezdődött minden: bánatosan lerészegedve hekkerkedett, amely teljesítmény felhívta főszereplőnkre a figyelmét egy ikerpárnak (Tyler/Cameron Winklevoss), akik mellesleg olimpiai szinten eveznek. Ők pedig, felismerve a zsenit, nem verték meg a mindenki által utált Zuckerberget, hanem munkát ajánlottak neki! Mark programozói tudását használva akarták megalapítani a Harward Connections nevű websiteot, amely az ős-facebook összes tulajdonságával rendelkezett – elméletben. Remélem, nem kell leírnom, mi is történt az elkövetkezendő két hónapban. Legyen elég annyi, hogy 2004-ben egy nem Harvard Connection nevű website jött létre, amely aztán „megváltoztatta a világot”. És érzem a késztetést, de nem vagyok hajlandó komolyan leírni, hogy a „többi már történelem”.
Ez az alap konfliktus, a plágium az, amelyre az egész film épül, lévén egy bírósági meghallgatás visszaemlékezései alapján kapunk pontos képet az ezután történtekről. A kezdeti sikerekről, a tőkehiányról, az Andrew Garfield által játszott hitelkeretet nyújtó barátról… Bingek, pingek, stratégiai tervek kidolgozása és cégalapítások között  felfedezhetünk egy hollywoodtól abszolút ellentétes életigazságot: a „nagy hatalommal tényleg nagy felelősség párosul”, és pont a kitaszított, magányos lúzerek nem fognak tudni vele bánni. Az ártatlanok segítése helyett inkább nemlétező sérelmeiket megtorolva próbálnak még boldogabbak, teljesebbek lenni, elveszítve barátokat, nőket és végül saját magukat. Szerintem elárulhatom a nagy titkot: a film végére tisztán láthatjuk, hogy senki sem lett boldogabb a cég alapítói közül. Talán mégsem minden a siker, pénz és csillogás? Na, már megint eljutottunk egy ilyen eredeti gondolathoz!

Amerika felnőtt?
Persze ezek után fel lehet tenni olyan kérdéseket, hogy „miért is nézted meg újból ezt a filmet”, és hogy „nekem érdemes-e megnéznem”? A válaszomat megint csak árnyalni tudom/merem. A kiváló rendezés és a nem túl hosszú játékidő, az, ahogyan a múlt és a jelen váltogatja egymást, teljesen leköti a nézőt. A szereplőgárda tökéletesen van kiválasztva. Mind Garfield, mind Eisenberg kiváló alakítást nyújt, Justin Timberlake-t pedig nem lehet nem szeretni, hiszen bevállalta, hogy ő alakítja a „főgonoszt” a történetben, úgy, hogy gyakorlatilag az NSYNC-beli karakterét (múltját) kell újra eljátszania. Általuk pedig bepillantást nyerünk egy olyan „komputeres looservilágba”, amelynek még véletlenül sem akarnánk tagjai lenni – holott éppen megváltoztatták a világot! Ambivalens érzelmeket vált ki belőlünk egy olyan történet, amely az amerikai álom megvalósulásáról szól, ráadásul mindezt az őskaliforniai David Fincher rendezésében kapjuk meg! Igaz, nem világrengető alkotás, de jó érzés végre az amerikaiak tekintetén keresztül, szarkasztikusan szemlélni a „világ legnagyobb nemzetének” a vágyait. Ha létezik ilyesmi, akkor ez a tipikus „kellemes film”. Amelyet meg kell nézni, és amelyről, ilyen hírek hallatán nem szabad megfeledkezni!

Update:
… valami nem változik. Zuckerberg a saját, általa igazgatott jótékonysági szervezet részére adományozta el részvényeit, egyáltalán nem „csak úgy”. Az erkölcsi piedesztálra emelkedvén próbált továbbra is az életének értelmet adó „tűz” közelében maradni. Na, ez már egybevág a filmből megismert karakterének jellemvonásaival.