Nem szorul újításra!
Rám parancsoltak, tehát mégis kifejtem: az okok – véleményem szerint – igen csak egyszerűek. Volt egy jól bevált séma, amelyet a múlt évezred végétől alkalmaztak a kétezres évek közepéig, amely alapján a világ legjobb sportfilmjeit forgatták le. A klisék segítségével, amik azért működnek, mert valamilyen szinten igazak. Mert tudtuk: akár ismerőseink között is felfedezhető a saját magában rendületlenül hívő „főszereplő”, aki a film elején hatalmasat fog koppanni – és amit isteni igazságszolgáltatásnak könyvelünk el. Rajta segít majd az (általában fekete) edző, aki megtanítja a padlót fogott sztárt, miről is szól az adott sport: arra, hogy ideje lenne végre önmagáért a tökéletességért és békéért edzeni, amely talán a rehabilitációhoz fog vezetni. Ezen a sémán keresztül pedig – egy jó filmben – még ráadásként meg is láthattuk az éppen bemutatott sportág nagyszerűségét, magát a sportot, a dicsőségen és a győzelmen túl. Azt, amiért egy egész életet is hajlandóak néhányan feláldozni. Ez a „recept” vezetett olyan tökéletes filmekhez, mint a Tűzszekerek, Minden héten háború vagy a Seabiscuit. A baj viszont az, hogy 2010-re a rendezők belátták: a maguk nemében már nem bírják felülmúlni ezeket a titánokat. Elkezdték hát megújítani a műfajt, reménykedve valami csodában, mely segítségével valahogy „újra alkothatják a kereket” (reinvent the wheel). A Mélyütés című film tényleg mindent megtett ezért. Meglepő módon, hiába.

Végteleségig fokozva
A történet szerint adva van egy bokszoló, Billy Hope (Jake Gyllenhaal), aki ugyan technikailag nem tud küzdeni, de agresszivitása segítségével és, hogy ő tudja a legtovább bírni az ütéseket, egészen a világbajnokságig menetelt. Övét pedig, immár számos mérkőzés óta (szégyen, de nem jegyzeteltem le a pontos számot) eredményesen védi. Egyből a topon kezdünk, amelyet azzal az izzadtságszagú rendezői erőfeszítéssel spékelnek még meg, hogy mint embert is meg akarják szerettetni velünk főszereplőnket. Bemutatják, hogy árvaházban nevelkedett, példás családapa és feleségét Maureen Hope-ot (Rachel McAdams) jobban szereti az életénél is. Idill. Amelyet aztán egy gonosz bokszoló a beszólásaival és meggondolatlanságával felborít: az általa kiprovokált tömegverekedésben sleppjének egyik tagja lelövi az imádott asszonyt, Maureent. Kár, hogy csak negyed órára tudták Rachel McAdamset megfizetni. Amikor már azt hinnénk, hogy elértük a halott feleséggel az áhított, menetrendszerű mélypontot, ki kell ábrándulnunk: a következő mérkőzést kedvenc bokszolónk elveszíti, gyerekét pedig elveszi a gyámhatóság, mert egyáltalán nem törődik vele. De ha ez még nem lenne elég, akkor rá kell döbbennünk: a pénze is elfogyott ügynöke (50 Cent) álnoksága miatt! Na, ez utóbbi már TÉNYLEG sokk, igaz? Hát ami még utána jön! Hősünk be fog költözni - medencés luxusvillájából - egy kis lakásba, melyet takarítói állásából szerzett pénzéből kell fizetnie. Ez utóbbit pedig egy kedves néger bokszedző termében hajtja majd végre, ahol edzeni kezdi a gettóból fel/kitörekvő fiatalokat, és ahol a Mester (Forest Whitaker) végre megtanítja ésszel bokszolni. A kis edzőpartnere meghal. Lánya az árvaházban meggyűlöli. Lehet ezt még fokozni? Lehet, de csak a hat hét múlva megrendezett visszavágóig, ahol aztán megbocsájtást nyerhet, meg egy csomó pénzt, mely segítségével kiválthatja lányát az állam karmaiból.

A színész sem menti meg
Ki akartam magamból írni végtelen felháborodásomat amiatt, hogy egy családi filmdrámát sportfilmnek álcáznak a rendezők, de végül is nem teszem. Bár oktalan barbároknak ábrázolják a bokszolókat, hamisnak és könnyen elérhetőnek az álmaikat, emberként pedig ellenszenvesnek láttatják őket, azt kell mondanom, hogy egyetlen igazságszagú jelenete mégis csak volt a filmnek, az  amikor az izomkolosszus Gyllenhaalnak meg kellett alázkodnia a gyermek felügyeletről döntő bírónő előtt, és elismernie, hogy ő egy rossz ember. Megrendítő volt látni, ahogy a rendszer szolgája betöri a megszelídíthetetlen férfit, majd fejét simogatva dicséri, ha az úgy viselkedik, ahogyan azt a társadalom/ő elvárja. Mert ekkora hatalma van az amerikai csinovnyikoknak! Kézzel fogható volt a magaláztatás, és az, ahogyan a rendszer át tud gázolni bárkin, akinek nincsen pénze: ez a jelenet pedig felfedte az egyetlen pozitívumát a filmnek, Jake Gyllenhaalt. Aki, azt kell mondanom, perzsia hercegéből lassan tényleg egy igazi színésszé növi ki magát. Hitelesen játszotta azt a megtört férfit, aki el tudta sírni magát azon, hogy a lánya nem akarta látni, és közben egy másik jelenetben őrjöngve hergelte magát ringbe lépése előtt. Bravó! De mint azt a fenti összefoglalóból – remélem – érzékelni lehetett, mindez nagyon kevés volt nekünk, nézőknek. A rendező és a forgatókönyvíró bizony könnyedén rá tudta húzni a hónapokon át erre a szerepre erősítő fickóra és zseniális alakítására a hullazsákot. Billy Hope karaktere ugyanis legalább annyira távol áll egy igazi sportolótól, mint egy felelősségteljes családapától, így garantálva, hogy egyik küzdelmével se tudjunk azonosulni. A moziból kijőve nem a hősies győzelmére emlékezünk vissza, hanem mosolyogva tárgyaljuk ki egymás között: a gyerek jobban járt volna egy rendes nevelőszülővel, hat hét edzés pedig maximum jó közérzetet hozhat, nem világ(!)bajnokságot. A rendező túl sok aspektust akart bemutatni egyetlen filmben. Akció, romantika, életvezetési tanácsadás, sport… és a minden helyett semmi lett.