Szórakoztató boszorkányüldözés?

MEGJELENT: 2015. november 9., hétfő | SZERZŐ: Müllner Nándor

Amikor a világnak megmentőre van szüksége a gonosz Boszorkánykirálynő ellen, kihez lehet bizalommal fordulni? Egy maréknyi rasztahajú, elrettentően marcona külsejű „úriemberhez”, akik a Végzet Fájánál összemérik erejüket a pestist éppen a világra szabadító, megtestesült gonosszal. Az emberek győznek. Véletlenül? Talán. Mindenesetre sikerül egy elszánt harcosnak szíven szúrnia a Királynőt, aki cserébe a harcost az örök élet és a hajhullás átkával sújtja. Nyolc évszázad alatt a legendás harcos Vin Diesellé alakult, nem szűnő csatája a boszorkányokkal pedig végre egy újabb epikus állomásához ért, amelyet Az utolsó Boszorkányvadász című film dokumentált.

A fogyasztót kiszolgálni?
Amikor már azt hittem, hogy senki nem hallja meg ingerült kiáltásaimat az amerikai filmkészítők közül, akkor hirtelen jön egy ilyen film. Ami valami újjal próbálkozik. Gondolatok, ötletek viharzottak át a rendezők és forgatókönyvírók fején, és ahelyett, hogy a „jól beváltra” cserélték volna azokat, inkább megtartották őket! Majd a három egymást váltó forgatókönyvíró leírta és újraírta vázlatait, és megalkották a művet, amely új érába vezethette volna el a fantasy „boszorkányos” ágát. A feltételes módot pedig nem a drámai felhang miatt használtam. A két órás filmélmény után – sajnos - be kellett látnom: valójában nem sikerült semmit sem megreformálni.

Felesleges részletek
A rengeteg új ötlet és a háromszori történet újraírás azzal járt, hogy egy túlságosan nagy, izgalmakkal teli világba vittek el minket, amelyet aztán abszolút nem ismertünk meg a moziban töltött délután alatt. Mindenbe belevágtak egy kicsit, mindenről megmutatták, mennyire izgalmas is igazából, hogy aztán minden mellékszálat elengedve folydogáljon tovább a történet a megszokott mederben, amely az elkerülhetetlen nagy leszámoláshoz és „váratlan” árulásokhoz fog vezetni. Ugyanez a probléma a legendás színész válogatottal is: hiába tűnik fel, sokat ígérően, Michael Kane a történetben, ha tucatnyi másik érdekes karakterrel együtt kéne őt, életét, harcokhoz és a főhőshöz való viszonyát megismerni a rá szánt negyedórás játékidő alatt. Ugyanennyire ismeretlen, ok és okozati összefüggéseket nélkülözően mozgó szereplő marad a Boszorkánykirálynő, az őt felébresztő varázsló, annak random fekete áldozata és a földöntúli szépségnek kikiáltott Trónok harcában megismert csaj (Rose Leslie). Persze, lehet egyetlen hős köré építeni egy történetet, ezt hívják legendának – viszont akkor tényleg felesleges próbálkozás minden más szereplőt is érdekfeszítővé, igazi emberré tenni. És ha ezzel nem próbálkoztak volna meg (hiába), akkor nem tennénk fel olyan kérdéseket, amikre soha nem kapunk választ: egy boszorkány miért segít a boszorkányvadásznak eltenni láb alól királynőjét? Miért nem röhögi ki mindenki a 21. században pestissel fenyegetőző Boszorkánykirálynőt? Tényleg Balta és Kereszt rendének nevezik a boszorkányokat kordában tartó szervezetet? Vajon mit árul el, hogy ezen csak én röhögök hangosan a moziban?

Meglepő megváltó
Két ember azonban megmenti a filmet a végső széthullástól. A dörmögés kopasz nagymesterére természetesen számítani lehetett, hogy hozza a hozzá illő kötelezőt: a legendás harcost, aki csábosan mosolyog a stewardessekre. És itt szállok vitába mindenkivel, aki hiába keresett – felháborodva – mélységet a karakterét abszolút jól megformáló Vin Dieselben. Nem, nem azt fogom mondani, hogy vannak mélységei a karakternek, vagy hogy az autós filmek sztárjának kettőnél több arca van! Inkább azt mondom, hogy egy legendás harcosnak, aki nyolc évszázada nem tud meghalni, és már nem talál semmilyen váratlan örömöt életében a kötelező csábításon és kardozáson kívül – annak pont ilyen törődött, komolytalan képet kell vágnia, hogy hitelesnek tűnjön. Szarkasztikus beszólásokkal, helyzetkomikummal tűzdelve abszolút elfogadható Vin Diesel teljesítménye. Persze ezt a szerepet bármelyik másik ravaszképű akciósztár is el tudta volna játszani… A másik, a filmért tényleg gigászi erőfeszítéseket tevő, igazi meglepetés Elijah Wood volt, akinek sikerült a nagy, ábrándos szemű „Frodó-szerepből” kihoznia egy váratlan fordulatot. Karakterét imádtam, gyűlöltem, céljait megértettem. Színészetet láttam a javából. Még végül meg fogom bocsájtani a Végzet-hegye felé vezető időtlen menetelést!

Csak sorozatot ne!
Szeressük, ne szeressük Az utolsó boszorkányvadászt? Az igazság az, hogy lehetett volna belőle egy egyszerű, de jó akciófilmet csinálni, rettentő fő gonosszal, korlátolt hőssel, megszokott poénokkal. De akkor nem kellett volna bele egyetlen felesleges mellékszál, se a plusz órányi vetítési idő. Vagy akár lehetett volna egy újra éledő műfaj zászlóshajója, ha nem akart volna túl nagyot markolni, túl sokfelé kapkodni – ezáltal mindent félbehagyni. Amitől igazán tartok az, hogy ezen féltörténetek kérdéseire egy vége nincs filmsorozatban próbálnak majd választ adni a már kialakított, düledező alapokkal rendelkező világra építve. Vin Diesel hozza a tőle elvárható, kellemes filmet, viszont még egy ilyen sorozatba belebonyolódni… azt hiszem még az ő hírnevének is túl sok lenne.