Elveszted a memóriád, felébredsz egy liftben, ami egy tisztásra visz, ahonnan csak egy útvesztőn keresztül vezet ki az út. Mint zseniális, új ötletekkel és vezetői ambíciókkal megáldott tini, kivezeted a tisztás többi lakóját is a labirintusból. És rájössz: hiába győztél, megpróbáltatásaidnak még koránt sincs vége, mert egy filmtrilógiában szerepelsz! Ne is álmodj pihenésről, rendes életről! Mert pár perccel megmenekülésed után örömömre szolgál, hogy máris üdvözölhetlek a második felvonásban, amelyet az író (minden bizonnyal) tenyerét dörzsölve „Tűzpróbának” keresztelt el.

Kérdések, kérdések és ismét csak kérdések…
Nem akarok igazságtalan lenni. Az első részt szerettem. Az útvesztő bájos volt, annak ellenére, hogy nem tudtunk semmit a világról, mi miért történik, miért épített valaki egy „bazinagy” labirintust, amit mutáns pókgépek őriztek… mégis elfogadtunk minden logikátlanságot pont a főszereplő (és a többi srác) amnéziája miatt. Elfogadtam, hogy ilyen világban élnek, izgalmasan futkorásztak, növényt termesztettek, alkoholt desztilláltak stb. Viszont ez a kezdeti tolerancia elmúlt a második részre. Immár, hogy kiszabadultak, a kis útvesztőbeli fiúbanda (plusz a jellem/szerep nélküli, utoljára beküldött lány) egy nagyobb társadalom része lett, ahol valamiért (természetesen??) még mindig hangoztatják, hogy ők a világ reménysége, és hogy mindannyian nagyon különlegesek (mert mi más is lehetne egy tinédzser manapság?). És olyankor kéne elhinnünk ezt „különlegességet”, amikor látjuk, hogy a világnak megvan a maga baja, ami ráadásul sokkal izgalmasabbnak és fontosabbnak tűnik, mint a szokásos tini lázadás. De mivel ez utóbbi áll a film középpontjában, nem tudunk meg olyan létfontosságú tényeket, mint hogy miért alakultak ki az élőhalottak, akik megtámadják az emberek telepeit? Mivel táplálkoznak? Miért változnak növényekké? Az a céljuk, hogy növénnyé változzanak? Miért sivatagos minden a világon, ha a labirintusban majdnem minden második nap esett az eső, és van egy külön növényesedni kívánkozó zombifaja a Földnek. Miért gyűjtöm a kérdéseket, ha egyszer tudom, hogy ez egy trilógia második része, ezért minden valószínűséggel egyikre sem fogok választ kapni? Miért kezdek el nézni mégis egy ilyen sorozatot, ha csak ideges leszek tőle?

Átléphetetlen határok
A válasz igen egyszerű: mert akkor még nem tudtam, hogy trilógia lesz belőle. Örültem, hogy rendhagyó módon, bátran lecseréltek a férfiasan nőies, (mert hát csak jól kell, hogy kinézzen, hogy el lehessen adni a filmet), hihetetlen sikeres lázadást vezető női főszereplőt egy önmagával viaskodó fiú bandára. A kevés női szereplő miatt az első részben nem sikerült kialakítani a kétezres évek óta elengedhetetlen szerelmi háromszöget, és mivel egy ismeretlen labirintusban keringtek mindannyian, még a „gonosz felnőttek” ellen sem kellett harcolniuk. Minden adva volt egy olyan ötlethez, amely akár el is vihetett volna minket az ígéret földjére: a klisék nélküli fanchise világába. Örültem, reméltem. Majd át lettem verve. Mert a második részre sikerült keríteni egy fiúshajú kislányt, akivel erőltetett szerelmi háromszögbe keveredett a főszereplő „macsómen-ünk”. Kiderült, hogy a felnőttek azok, akik tovább konspirálnak azért, hogy kihasználják a mit sem sejtő, de túl különleges fiatalságot. A konfliktusok kezelésére csak nem az az ideális válasz, hogy megszöknek egy erődítményből, majd a harmadik részre egy sereget toborozva visszamennek oda kiszabadítani egy barátjukat?! Nem tűnik fel nekik, ha mindenki különleges, akkor senki sem az?

Az "Álomgyár" csak rombol?
Most pedig eljött az igazság órája: immár ismerjük a szörnyű valóságot, a reménykeltő múltat és lehangoló jelent. Kétharmadán túl vagyunk a tortúrának. Vállalkozzunk-e az utolsó, még egy kis reménnyel kecsegtető, ám hatalmas bukást is magában hordozható harmadik rész megnézésére? Én azt mondom, hogy több értelme lenne azt megnézni, mint a másodikat, a Tűzpróbát. Talán abban választ kapunk néhányra a fentebb feltett kérdésekből. Hagyjuk ki a második részt! Úgysem történik benne semmi érdekes, csak a feszültséget próbálják fokozni, amely olyannyira nem sikerül, hogy a nézők reakciója tíz percenként átfordul idegességbe vagy utálatba, végső stádiumban pedig letargiába, mert magunkra ismerünk a növénnyé váló zombikban. 
Összegezve: már megint szegényebbek lettünk egy álommal! A pénz oltárán megint valaki feláldozta jó ötletét! És milyen szomorú, hogy tényleg van egy konkrét receptje annak, hogyan kell sikerfilmet, könyvet, populáris médiaterméket csinálni egyetlen szikrányi gondolatból! És hogy mindenki igyekszik rálépni erre az útra, mert csupán ennek van biztos piaca. Vajon hány trilógiát kell még végigszenvednünk az elkövetkezendő években, mire leszokunk róluk?