Hazai terep, biztos győzelem?
Annyi viszont igaz, hogy mindezek után derekasan belehúzott a hátrány ledolgozásába! Elszoktam már a hollywoodi meglepetésektől, és most abban volt részem! A filmes stáb egészen máshogy állt hozzá a könyv feldolgozásához, mint ahogy azt az utóbbi években bárki, bármilyen írott művel próbálta. Nemhogy A gyűrűk ura és a Harry Potter rendezőjének „a látvány felül írja az értelmet és az eredeti sztorit” hozzáállását figyelhettük meg, de még a „betű szerint forgatókönyvbe importált eredeti” sem jellemzi azt, amit most a moziban kaptam! Végre valami ötvözet, újdonság! Az adaptációk szörnyű, sötét alagútjának végén végre fény csillant meg! Scott ugyanis tisztában volt mind a könyv, mind a film erősségeivel, és azzal, hogy lehet közös nevezőre hozni azokat. A könyv, itt specifikusan azért jó, mert valaki egy abszolút szélsőséges helyzetben normális tud maradni. Józan eszével tudja kimenteni magát a kutyaszorítóból, amibe akaratán kívül került. Megszerettük a nyavalyást, mert egy idealizált képet állított fel az emberiség egyik tagjáról – akinek a fent említett tulajdonságai bennünk is megtalálhatók. Jellem diadala és megdicsőülés: ez jellemezte a könyvet. Scott pedig tisztában volt vele, hogy ez az, amit nem lehet átültetni egy képi világra – az ilyesmi csak olvasva üt eléggé. Így elhatározásra jutott, és a filmet egy teljesen más érzelmi síkra terelte, amelyet már könnyedén át tudott vezetni a filmvászonra, és át tud adni a nézőknek: az emberiség egyik tagja (aki a mi fajunk dicsőségén munkálkodott) bajba került, és a mi feladatunk, hogy hazahozzuk! Félre kell tenni hát az ellentéteket, és a világ összes nemzetének együttműködésével kell épségben hazahoznia Mark Whatneyt, a Marson hagyott asztronautát. Nagyon cseles! A könyvben azért izgulunk, hogy a szimpatikus asztronauta saját maga vigye véghez önmaga megváltását, míg a film azzal kecsegtet, hogy mi, a földi milliárdok menthetjük csak meg bajba jutott fajtársunkat. A filmeseknek így már kötelességük „happy ending”-et szállítani – ebben pedig az amerikaiak legyőzhetetlenek. Ismerős terepen pedig nem nagy dolog nagyot alkotni…

A műfaj ismerete
Most, hogy megszavaztam a bizalmat és a jövőt a filmes koncepció alapján, nézzük, hogyan is sikerült kitölteni azt a két órát, amíg végleg eldőlt: sikerült-e megmenteni Matt Daemont? A könyv zsenialitását a humorban és a tudományos körítésben kellett keresnünk, abban, ahogy részeseivé válunk minden egyes helyzetben az asztronauta küzdelmének saját túléléséért. Amit pedig szarkasztikus humorral, halál lazán csinált. Ezt sajnos a filmnek egyáltalán nem sikerült átadni, hiszen egy videoblog nélkülözi a szarkazmus olvasás adta váratlanságát. Viszont a földi jelenetek sokkal inkább kidolgozottak lettek – nyilván, hogy jobban belelássunk a megmentők gigászi munkájába. Ott hatott is a humor, amelynek egyik felét a könyv, másikat pedig a megelevenedő karakterek konfliktusai adták. És ez utóbbi is működött: a közönség legalább annyira kacagott az „Elrond-projekt” elnevezésen, mint annak modellezésén. És sajnos sokkal jobban, mint a diszkózene cikizésén… De mivel mindkettő belekerült a filmbe, nem panaszkodom, sőt! Még azt is ki merem jelenteni, hogy a könyvnek kijáró tisztelettel alakították át a benne foglaltakat forgatókönyvvé. Nincsenek szavak arra, mennyire büszke vagyok rád, Drew Goddard! Mennyit nőttél a Buffy a vámpírok rémének írása óta!

Tökéletes film?
Jó helyeken kurtították meg a könyvet, jó koncepció alapján, amit ráadásul sikerült egész végig szem előtt tartani. Megalkották hát a tökéletes filmet? Sajnos nem írhatok le ilyesmit. A történet két órája a végére ellaposodott. Amit a könyvnek nem sikerült igazán ránk erőltetnie, a filmnek sem sikerült – pedig próbálkozott rendesen.  Abszolút érdektelen maradtam a többi űrhajós morális dilemmái és hősiességével szemben. Amikor a könyvet olvastam, mindegyik másik űrhajóst feláldoztam volna a sokkal jobbfej Whatney életéért cserébe, míg a filmet nézve nem értettem, miért kell akkora hűhót csapva szavazgatni arról, hogy megmentsék-e Matt Damont, akit az egész világ megmentene a helyükben. Félóra felesleges nyavalygás, értelmetlen szerelmi szállal, messiás komplexusos női kapitánnyal és Molotov koktélos némettel. Tényleg már csak a feláldozható fekete hiányzott a csapatból… Húsz perc felesleges akciójelenet és nézőtéri óranézegetés után végre megtörtént a csoda: Mark Whatney felszállt az űrkompra, és elindult haza! Az emberiség győzelmet aratott a Mars felett! Küldetés teljesítve – szinte vártam, hogy a mozi teremben felharsan a taps. Ha nem is az év legjobb filmjét, de biztosan az űrprojekt legkitűnőbb propagandavideóját sikerült megteremtenie állhatatos hozzájárulásával a magyar színészeknek. A jelszó mostantól: a fajunk legyőzhetetlen! Minden bolygót kolonizálni fogunk! És ezek után hiszek abban, hogy a piros-kék csillagos álom akár az egész emberiségé is lehet! Hát persze, hogy „félreértve” olvastam háromszáz oldalt: tényleg Vincent Kapoor volt a neve a NASA munkatársának,  Medveczky Balázs tényleg hollywoodi mértékű sztár, és a szentendrei HÉV tényleg egy hipermodern kínai szállítóeszköz!