Aligha létezik olyan gyerek (illetve valaha volt gyerek) Magyarországon, aki ne találkozott volna már Boribonnal, Kipp-Koppal, a Kockásfülű nyúllal, Kéményseprő Kelemennel vagy akár a titokzatos Alfa bácsival, hiszen Marék Veronika meséin, illetve az azokból készült rajzfilmeken generációk sora nőtt fel. 

Kép forrása

Egyszerű történeteken keresztül apró csodákról

Meséi rendszerint valóságos, életszerű történetek, hétköznapi szereplőkkel, hétköznapi problémákkal és hétköznapi helyszínekkel. Városokkal, forgalmas utcákkal és égig érő házakkal, ahol igazi hétköznapi csodák történnek. Marék Veronika a letisztult, egyszerű történeteken keresztül apró csodákról mesél. Arról, hogy miért jó, ha segítünk másokon, hogy hogyan szerezhetünk barátokat, hogy mennyire fontos az összetartozás, vagy akár, hogy hogyan győzzük le a félelmeinket. 

Könyvei – nekünk, az ő meséin felnőtt generációknak – valami nosztalgikus, otthonos érzést közvetítenek, egy olyan világból, amikor az emberek még nem rohantak annyira, és valahogy több idejük jutott egymásra. 

Jó, hogy Marék Veronika még mindig mesél nekünk; a 86 éves írónő ugyanis – úgy tűnik – kifogyhatatlan az ötletekből. Tavaly karácsonykor egy különleges küldetést teljesítő angyalcsapat történetével örvendeztetett meg bennünket, míg az idei karácsonyfa alá egy szívmelengető mesét szánt – egy hóbortos tudós és egy torzonborz kutya barátságáról.

Kép forrása

A professzor és az ázott kutya 

A Pagony Kiadó nemrégiben megrendezett sajtótájékoztatóján Marék Veronika – a Prémszakáll és Torzonborz keletkezéstörténetén kívül – sok egyébről mesélt. Például arról, hogy miért döntött úgy, hogy nem ő illusztrálja a könyvet, és hogy milyen érzés más szemén (azaz rajzain) keresztül meglátni a saját történetét. Neki, aki köztudottan a kezdetektől fogva nem csupán írója, de képi megformálója, életre keltője is volt a hőseinek. Vagy például arról, hogy miért hálás feladat gyerekeknek írni, vagy, hogy a gyerekek lényegében nem sokat változtak azóta, hogy papírra vetette az első meséjét, közel hatvan évvel ezelőtt.

„Ez a történet úgy kezdődött, hogy Prémszakáll professzor sétálni ment.” 

A folytatásban aztán találkozott Torzonborzzal, aki hiába volt „nagyon jó kutya”, miután a gazdája ráunt, nem volt hol laknia. Három napja csatangolt már egyedül, mikor a sors Prémszakáll útjába vetette. A professzor pedig – noha egészen a séta végéig így hitte: nincs szüksége még egy „nagyon jó kutyára” sem – végül meggyőződött arról, hogy „mégis csak jobban boldogulnak majd kettesben.” 

Így aztán Torzonborz meleg otthonra talált, a hóbortos tudósnak pedig többé nem volt gondja a könyvhalmaz alatt megbújó tollakkal, szemüvegekkel vagy épp „rejtőzködő” kalapokkal. Mert Valaki mindig előkerítette neki azokat.

A Prémszakáll és Torzonborz történetét – tudtuk meg – sok-sok évvel ezelőtt jegyezte le, ám a kézirat azóta kiadatlanul hevert a fiókban. Anno ugyanis egy újságban szerette volna megjelentetni, ahol első körben nagy lelkesedéssel fogadták, aztán mégis elálltak a kinyomtatásától, mert „féltek, hogy a kerületben lakó híres professzor magára ismer benne, és megsértődik.”

Marék Veronika mégsem szerette volna, ha elkallódik ez a régi mese, amit – mondta – nagyon szeretett, „mert két világ találkozik benne: a kifinomult tudósé és az ázott kutyáé.”

Az írás a Pagony Kiadó jóvoltából szerencsére nem kallódott el, helyette – Baranyai (b) András kedves illusztrációival – külön kötetben látott napvilágot.

Kép forrása

Képek és rajzok

A papírhalmazból a Prémszakállon kívül, más írások is előkerültek, melyek legjobbnak ítélt darabjait a Pagony Kiadó főszerkesztője, Kovács Eszter külön antológiába válogatta. Így született meg a Marék Veronika mesél című sorozat eddigi két kötete. 

Az írások mellett voltak grafikák is, de ezekből jóval kevesebb. Az utóbbi években több könyve is megjelent – immár nem a saját rajzaival. Ez – mint mesélte – érdekes tanulságokat hozott a számára.

„Amikor egy történetről gondolkodom, akkor rajzolok is, meg szövegeket is leírok. Egyszerű, képregényszerű felkiáltásokat, a szereplők arcát, és ebből a halmazból alakul ki aztán a mese. Amióta a koromnál fogva lelassultam, nem én illusztrálom a saját meséimet. Most szembesülök azzal, hogy más ember rajzait kell elfogadnom, és ez néha zavarba ejtő. Hiszen én látom magam előtt a figurákat, de az ő alkotói világa természetesen különbözik az enyémtől. Baranyai András, (aki több más kötetét is illusztrálta a mostani mellett) nagyon érzékenyen figyel, a stílusa egész más, mint az enyém, de el tudom fogadni és tudom szeretni. Ez új öregkori tapasztalat.”