Elfeledett könyveink-sorozatunkban ma a kiváló cseh író (költő és drámaíró), az 1899 és 1977 között élő és alkotó szerző másik híres regényéről, a don Juan-legendát feldolgozó Don Juan című könyvről esik szó – azért ez a másik híres regénye, mert az egyik a Tiberius és Caligula című nagyszabású mű. 

Egy időben igyekeztem mindent elolvasni, ami elérhető volt számomra a római köztársaság császársággá alakulásának idejéről szóló művek közül – és persze a császárok koráról. Így jutottam el – mondhatni véletlenül – a Tiberius és Caligula című munkához, amelyik – engem legalábbis erősen meglepő módon – a legjobb könyvek közé került, amelyek a korral foglalkoztak: annyira merész, bátor – nyelvezetében, stílusában, regényszerkesztési módszertanában, szókimondásában – könyvet ismertem meg, hogy többször is meg kellett néznem, tényleg a kommunizmus ideje alatt jelent-e meg a szocialista blokkban… és hát igen. Ilyenek vannak/voltak benne: „Mindennel csábítja a fiatalembert, amit ilyenkor egy nő latba vethet, a kidomborodó peplum alatt egy-egy mozdulattal érezteti tökéletes melle ruganyosságát, érzéki ajkai közül mély kacagás gyöngyözik fel, megrázza bronzszínű fürtjeit, jelentéktelen szavakat vet oda, melyeket azonban vallomássá fűt cirógató hangja.” Vagy: „A félmeztelenség ingerlőbb, mint a mezítelenség. A felizgatott vágy maga elé rajzolja azt, amit fátyol takar.” De közben lebontja a két pszichopata császárra rakódott rétegeket, majd újra felviszi rájuk, mindezt úgy, hogy széles körben megmutatja a korabeli Rómát és római birodalmat, annak mindennapjait, egyszerűember-szereplőit. Szenzációs mű, többszáz oldalon keresztül csobog letehetetlenül. 

No, gondoltam, aki ennyi erotikát tud belevinni a két beteges császár idejébe, ugyan vajon mit kezdhet a don Juan-legendával? Nyilván mindent, de legalábbis sokat. El is kezdtem vadászni a könyvet, de – mint az lenni szokott – szinte teljesen hozzáférhetetlen (volt), hosszú várakozás után kaptam csak kézhez. 

És jelentem, ez a könyv is remek: igaz, hogy a dikciója, a hangneme rendkívül emelkedett és kevéssé „regényszerű” (a Tiberius és Caligula ebből a szempontból olvasóbarátabb), de ahhoz a szélsőséges, indulatos, egyik végletből a másikba csapódó élethez, amelyet ez a könyvbeli don Juan élt, tökéletesen illeszkedik ez a folytonos izzásban lévő, egzaltált nyelvezet. És bár a könyv fülszövegében a kiadó igyekezett a könyv erotikumát tompítani, és kissé tanmesévé redukálni a képzelt életrajzot, azért óriási hiba lenne ennyire redukáltan tekinteni rá. 

Ez egy hatalmas tabló a korabeli Spanyolországról, a vallási fanatizmusról és a „szent” inkvizícióról, amelyik pillanatok alatt intéz el máglyán mindenkit, aki olyasmit beszél, amit nem tanácsos, vagy eléggé/túlságosan gazdag ahhoz, hogy megkívántassék a vagyona. Az ifjú don Juan mellé vakbuzgó édesanyja egy szintén vakbuzgó nevelőt, a végtelenül aljas, életgyűlölő, szenteskedő Trifónt rendeli, de szerencsére van egy józan, derűs és életszerető nevelője is, akit természetesen elég hamar elűznek mellőle, és végül meg is máglyáznak – a kis don így Trifón kiszolgáltatottja lesz, aki minden földi rosszért a szerelmet és konkrétan a női nemet teszi felelőssé, és hiába magyarázza neki a jólelkű Gregorio atya, hogy „[h]a a gyönyör egyszerűen, minden ízében bűn lenne, az Úr nem ismertette volna meg velünk. Gondolod, hogy Isten csupán azért teremtette a férfit meg a nőt, hogy folyton arra gondoljanak: bűnös minden, ami jót az élet nyújt számunkra? Magad láttad vétkesnek a gyönyört, vagy talán valaki sugalmazta?”, Trifón hatása (a kisfiú édesanyja meg a korszellem miatt) erősebbnek bizonyul: „Nincs tiszta szerelem a földön. Az, amit szerelemnek neveznek, csupán sóvárgás, csupán ösztön, amely az asszonnyal való tisztátalan egyesülés felé taszítja a férfit. Mint az állatnál, az embernél is mindaz, amit szerelemnek neveznek, a szeretkezés körül forog – folytatja lobogó indulattal Trifón.”

Ez pedig elvezet a teljes meghasonláshoz, ahol a fiatalemberré felnövő dúsgazdag uracs nem tudja összeegyeztetni Trifón tanításait azzal, amit az életben maga körül lát (ahol, nyilván, dúl és virágzik a szerelem mindenféle módon és formában: „Vadvirág illatát lehelő nő, pókhálónál finomabb csipkébe burkolt szépség, fényből és hajnalpírból szőtt szelíd leányka, nőstény, aki úgy mozog, mint a macska és karcsú, akár a bibliai szajha, illanó bájú idegen, vízisellő a tavirózsa virágában, villódzó tekintetű fenevad leány a hegyekből, aki kaktuszvirágra hasonlít, menyasszonyi ruhájában pironkodó pásztorlány, mosónő a feltűrt kárminvörös szoknyában…”), és ezért először magát bünteti, majd a már emlegetett egzaltált módon a másik végletbe esik, és minden nőt elrabol, megkap, megerőszakol, akihez csak hozzáfér („Miért oly kegyetlen a szívem? Az enyém, az enyém, akit édesanyja papnak szánt! Trifón a lelkembe oltotta a nő gyűlöletét, s én minden lépésemmel elpusztítom a nőt!”), mert – így mentegeti őt a történet – az igaz szerelmet keresi. Városának ifjúsága egy idő után természetesen követi őt a vakmerőségben, aljasságban és tébolyban (ez felveti a mindenkori vezető erkölcsi felelősségét is!), és elszabadul a pokol. Mikor végül megtalálja a szerelmet, elég hamar el is veszíti, és ezt a korábbi istentelen életmódja miatti isteni büntetésnek éli meg, melynek hatására kolostorba vonul, és onnan kezdve tényleg Istennek és embertársainak él (pedig éppenséggel itt is megfeddik, mikor túlságosan vezekelni és bűnhődni óhajt: „Az alázat olykor közel jár a gőghöz, testvér, de hát legyen a kívánságod szerint”), miközben levonja a tanulságot: „Ha meg akarod találni Istent, szolgáld az embert!”. 

Ami a történeten túl érték, az ebben az esetben is az olykor meghökkentően pontos és szépséges nyelvezet: „– Tetszik a versem? – kérdi Alfonso. – Túlságosan jámbor és simára nyalt – veti oda foghegyről Miguel.” Vagy íme néhány szó az érzéki tájról, ahol a kisgyermeknek Trifón oktatásait kell hallgatnia: „Domboldalaid hajlatában olajligetek göndörödnek és vörös fürtökkel megrakott szőlők meredeznek. Mirtus és sáfrány csípős illata, Afrika fojtó illata terjeng a folyóparti nádasokban, a patak mentén bikacsordák legelésznek. A nyers ellentétek földje ez, melyen a szerelem és a halál édestestvérek, ahol egész esztendőben nyílnak a rózsák, s ahol dölyfös és elvetemült nagyurak árnyékában nyomortól, éhségtől és pestistől pusztul a nép. Csupán Andalúzia szülhette Miguel de Mañarát.” És még egy kedvcsinálónak a végére, amikor a jókedélyű atya a folyóban mosónők közelébe keveredik: „– Gregorio atya! – sikoltoznak az asszonyok, felugrálnak és leeresztik a szoknyájukat. – Adjon Isten, Gregorio atya! – Nektek is! Hagyjátok csak – mondja a barát –, hagyjátok a szoknyátokat ott, ahol van. Csúnya dolgokra nem nézek, a csinosak meg nem bántják a szemem.”

Josef Toman: Don Juan. Don Miguel de Mañara élete és halála. Fordította: Szekeres György. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1958.