Azt veszem észre, hogy az aktuális olvasási/olvasói habitusomnak talán a leginkább kedvező és megfelelő, leginkább ínyemre való könyveket mostanában az Agave Kiadó, és imprintje, a Magnólia adja ki. Most éppen ez utóbbi neve alatt jelent meg a számomra eddig sajnálatosan ismeretlen David B. Gil monumentális, közel 600 (de kisebb könyvméretben – ezt bizony nem könnyű kézben tartani esti heverészős olvasás közben! – akár 7-800) oldalas regénye, a Nyolcmillió isten. 

Mint rögtön a könyv előtti szerzői jegyzetből megtudjuk: „A »nyolcmillió isten« (japánuzl: jaojorozu no kami) a sintóban az eget és a földet benépesítő istenek összességére vonatkozik. Ebből kifolyólag a számot nem kell szó szerint érteni. A kifejezés arra szolgál, hogy megidézzen mindent, ami szent a világon.” A könyv szövevényes, több szálon futó cselekménye 1579-ben játszódik, Japánban, amikor is a Toledóban élő portugál pap, Martín Ayala atya azt a váratlan megbízatást kapja, hogy térjen vissza Japánba – oda, ahol annak idején pappá szentelték, és hittéritőként dolgozott, ám egy fiatal, helyi lánnyal való tisztázatlan kapcsolata miatt elküldték –, ugyanis keresztény papok esnek egy kegyetlen rituális gyilkosságsorozat áldozatául. Ayala atyának kell kinyomoznia a gyilkosságok okait, de – noha beszéli a nyelvet – mivel egyedül nem indulhat a veszélyesnek számító útra, a helyi kiskirálytól egy ifjú, szinte még gyerek testőrt is kap maga mellé, az eredetileg földműves-szamuráj, Kudó Kendzsiró személyében, akivel aztán elképesztő kalandokba keverednek a háború dúlta és összeesküvések mérgezte országban, ugyanis őket is követik – de a követőiket is követik… –, mindenki fog és sakkban tart mindenkit, és ez az egész úgy összekeveredik a korabeli japán társadalmi élet számunkra szinte felfoghatatlan rituális szigorával, becsületességével és becstelenségével, de legfőképpen feudális rendjével és kifinomult, bonyolult, valamint kíméletlen hierarchiájával, hogy az ember csak néz nagyokat olvasás közben. A nyomozás és eredménye az ország legmagasabb politikai köreihez vezet, a valóság keveredik a fikcióval, a valóságos történelmi személyek interaktálnak a szerző képzeletéből megszülető (fő)hősökkel, és egy olyan, komplex, izgalmas, és – ami jórészt hiányzik a mai könyvekből – erkölcsi magaslaton játszódó könyvvel gazdagodunk, amelyik párját ritkítja. 

Nekem, bevallom éppen ez a fajta szigorú erkölcsiség tetszett még a fordulatos és kalandos cselekményen kívül és afölött leginkább – a szerzőnek a könyv elejére helyezett, A történelmi háttérről című bevezetőjében például ott áll az is, miért: „Xavéri Ferenc képes volt érzékelni Japán különösen összetett társadalmi és kulturális viszonyait ó. Úgy tartotta, hogy a japán »a legmagasabb erkölcsi érzékkel bíró nép mind közül, akiket találtak«, és arra okította misszionáriusait, hogy ismerjék meg a helyi szokásokat, sajátítsák el a lehető legjobban a nyelvet, sőt öltözködjenek, étkezzenek és viselkedjenek úgy, mint e különös nép tagjai.” Ez a fajta erkölcsiség (és erkölcsösség) különösen az ifjú szamurájnak a hagyományokhoz, szüleihez és elöljárójához való lenyűgözően odaadó ragaszkodásában érhető tetten, meg abban a komolyságban (és hihetetlen profizmusban!), amellyel a kardjához és a harchoz viszonyul. (Itt kell megjegyeznem azt is, hogy én regényben, írásban még ilyen pontosan, életszerűen, elképzelhetően és minuciózusan leírt kardvívás-jelenetekkel nem találkoztam: olyan mindegyik, mintha filmen látnánk, csak persze sokkal jobb, mert nem filmen látjuk, hanem a fejünkben, a magas minőségű leírásoknak hála. És hát jó sokat kardoznak, így jó sokszor mozizhatunk a fejünkben, ami igen nagy élvezet.) 

A nyelvezet a viselkedéshez hasonlóan rendkívüli és lenyűgözően kifinomult („– Úgy látom, nem véletlenül bízták meg önt ezzel a küldetéssel. – Némi nyelvtudással igyekszem ellensúlyozni a rátermettségemet illető hiányosságokat. A daimjó elégedetten bólintott: a férfi nemcsak a japán szigetek nyelvét beszéli jól, de idegenektől szokatlan módon képes szolgalelkűséget nélkülöző szerénységgel is megnyilvánulni.”), és bizony fegyverről sem nagyon írtak még ilyen szépen túlságosan gyakran korábban: „Kendzsiró megbizonyosodott róla, hogy a markolatot szilárdan a pengéhez illesztette. Elégedetten emelte fel a fegyvert, és megfigyelte, hogyan szívja magába az acél a reggeli fényt.” Bölcsesség, visszafogottság, kötelességteljesítési szándék és szerénység van az ifjú szamuráj minden szavában és mozdulatában, de nem csak ő mond okosakat, néha neki is mondanak: „Senki nem választja a halált, Kudó Kendzsiró. Nincs férfi vagy nő, paraszt vagy úr, aki akár húsz évet, akár nyolcvanat élt, és ne érezné úgy, hogy a halál túl korán érte utol. Próbáljunk metg legalább a saját halálunknak értelmet adni!” 

Persze, van itt mindent elsöprő nagy győzelem, családi viszály és dráma, az amerikai recipé szerint, de olyan erős a háttér és a háttértörténet, hogy még ettől sem tud a könyv elhalivudizálódni. Szerencsére; így aztán az első ránézésre ijesztő volumenű könyvön úgy suhan végig az olvasó (persze, csak ha a fejére nem ejti véletlenül a testes tárgyat), mint ahogy a japán kardok szelik le a csuklókat, karokat, nyakakat százoldalanként benne: könnyedén, keccsel és elegántosan. Mert a hagyomány, az ősiség, az idő és ezáltal az elsőbbség is ő oldalukon áll, illetve az övék: „Ez a világ ősibb, mint a miénk, Ayala atya. A rizsföldeket már akkor Inarinak szentelték, amikor Európában még senki sem hallott a Názáreti Jézusról.” Nagy könyv, a szó minden értelmében. 

David B. Gil: Nyolcmillió isten. Fordította: Tapolczai Pál. Agave Kiadó, Budapest, 2025.