Történetekké szublimált vallomásokat, egyéni drámákat és igen súlyos pszichés zavarokat tematizál a Fehér szektor, melyeket a tudat olykor erőtlen, lágy rezdüléseiből, máskor félelmetesen áradó hömpölygéséből ismerhet meg az olvasó Lajtos Nóra prózakötetében. A szerző tizenkilenc novellája dokumentatív hitelességgel, ugyanakkor irodalmi igénnyel szövegezi meg a mentális betegségek jellemző tüneteit, a pszichiátriai osztályon kezelt emberek (lelki)állapotát, miközben bevilágít az egészségügy ellátórendszerének sajátosságaiba is. Önreflexív novellagyűjteményében a szerző a pszichológiai zavarok kórlefolyásáról, a lélek sérüléseiről ad árnyalt pszichológiai elemzést, miközben különféle vallomásokat szublimál irodalmi alkotássá. 

Lajtos az öndestruktív folyamatokat részletezőn tematizálva felépíti az elbeszélés terét — a pszichiátriát —, hogy dermesztő hitelességgel megformálja karaktereit; az elmegyógyintézet ideiglenesen visszatérő és állandó lakóit. Érzékenyen részletező (kór)leírást kaphatunk a mentális betegségekről, a neurózisról, a bipoláris depresszióról, miközben az életutakat a tudattalan működések felől is igyekszik megközelíteni a szerző. Lajtos Nóra szövegeit felfejtve egyre ismerősebben mozoghat az olvasó a Fehér szektor falai között, s idővel a résztvevő megfigyelő pozíciójából — mint egy beavatott — tekinthet a zárt osztály közösségére. Tünetek, diagnózisok, gyógykezelések tényszerű valósága és a ,,nem vagyok őrült” valósága folytat izgalmas párbeszédet ebben a lázas hevületű elbeszélésgyűjteményben. Figyelemre érdemes, ahogyan a Kálvária körút 15.-ben az önvizsgálat igényével ír önmagáról a Z-nek nevezett karakter, E/3 beszédmódban: ,,Többször voltak erős dühkitörései, ezeket injekciókkal sikerült lecsillapítani… Egyik alkalommal orvosai felvetették a sokkolás lehetőségét. Az ETC-ként elhíresült kezelést kivételes esetekben vetik csak be: ha már a gyógyszeres terápia kudarcot vall egy betegnél, illetve általában bipoláris depresszió alkalmával.” Z állapotát nyomon követve nem pusztán pszichés terheinek súlyáról kapunk aprólékosan megfestett képet, de arról is, milyen gyógymódokat alkalmaz napjainkban egy súlyos depresszióban szenvedő betegen az intézményesült elmegyógyászat. ,,Kész a leltár. 2500 mg D. Ch., 200 mg Q., 60 mg M., 1,5 mg L. Most ezek biztosítják Z. számára a stabilitást. Amolyan mankók ezek, amelyekre állítólag szüksége van. De csak az egyik mankó; a másik a pszichoterápia.” A gyógyszeres kezelésekkel és a pszichoterápiával párhuzamosan a Korlátozott Környezeti Inger Terápiát (REST), valamint az elektrosokkot (hivatalosan elektrokonvulzív kezelést) is megrázó részletességgel, dokumentatív hitelességgel mutatja be a szerző.  Szakszerű klinikai esetleírások keverednek víziókkal, álmokkal, emlékezetformákkal, vendégszövegekkel és verstöredékekkel, ami meglehetősen unikális szövegtestet eredményez, melyből szenzitív kérdések bomlanak ki arra keresve a választ, mit jelent egy-egy mentális betegség az irodalom, az irodalmár tükréből szemlélve. Ez az eleve polifonikus hangzás vendégszövegekkel erősen dúsított, a szerző gyakorta tekint ki a kortársi és a klasszikus magyar irodalom meghatározó műveire: mindjárt a címadó novella megannyi verstöredéket (Pilinszky, József Attila), prózarészletet (Mészöly Miklós) és létfilozófia töprengést (Ancsel Éva) sűrít. Lajtos Nóra tág teret nyit a költészet formái felé, miközben Csehov-i légkört idézve, drámai erővel mutatja be a különféle mentális zavarokkal küzdő, kiváló intellektusú karaktereinek vívódásait. A Kálvária körút 15. sűrű és nyomasztó leírása a belső történéseknek, s a külső eseményeknek: tematizálja az ápoltak társadalomtól elzárt, ideiglenes jogfosztott állapotát, kétségbeejtően kiszolgáltatott embereket, méltatlan élethelyzeteket ábrázolva. ,,Az említett 6-os számú csehovi – izoláló – kórterem pedig akár egy sziklasír, olyan masszív, és reménytelen sóhajokkal teli. Csak ezen a kórteremajtón van gombfogantyú, amit csak kívülről lehet kinyitni. A kijutás lehetetlenségének tapasztalata iszonyú szorongást keltő: lehet dübörögni, sírórohamot kapni. A vakablakok is süketen fogadják a bent tartottak kiabálásait. Aztán Z. egy pogácsás papírtányérra írta rá, hogy engedjék ki, nem tarthatják bent, hiszen nem csinált semmi olyat és különben is, mennyire méltatlan ez a hely hozzá, de a többiekhez is.” 

A Fehér szektor időszerkezete olykor lineáris, máskor retrospektív, elbeszéléstechnikája a hideg leíró realizmust ütközteti a vibráló és töredékes belső monológgal, ebbe a prózauniverzumba hívja be újra és újra a szerző a költészetet. Mintha a lélek legmélyebb sérüléseiről, a magány megélésének ijesztő dimenzióiról csak a költészet nyelvén lenne érdemes beszélni. Ilyen lehet egy kerub verdesése — idézi a szerző Pilinszkyt címadó novellájában, s az a benyomásunk, hogy ez a nyugtalanító kép szétterjedt a kötetegészen, beleszövődött minden egyes történetbe. Ettől válik az elbeszélésgyűjtemény egy költészetbe kapaszkodó segélykiáltássá, melyben a legkülönfélébb módon artikulálódik az ember kiszolgáltatottsága. 

(Lajtos Nóra: Fehér szektor. Orpheusz Kiadó, 2022.)