Félreértés ne essék: amikor Leonard Cohen dalait, albumait hallgatom, az érzelmeim nem vegyesek, hanem tisztán rajongói típusúak: igen odavagyok a mester dalaiért. Így mikor megláttam, hogy kapható magyarul a Leprások balettje című, egy kisregényt és jó pár novellát tartalmazó kötete, előre dörzsölgettem a tenyerem, micsoda műélvezésben lesz részem, hiszen, okoskodtam, aki ilyen dalokat tud írni, az bizonyára irodalmi területen is maradandót alkot. Azonban csalódnom kellett, nem is kicsit. A régi vicc mintájára kedve lenne azt mondani az embernek, a bácsi ejsze inkább énekeljen s daloljon legott, mert a mélyhangú dünnyögést jobban bírjuk/szeressük. 

De persze ne legyünk igazságtalanok: a címadó kisregény ugyan nehézkesen indul, de aztán még ezt is alul tudja múlni bárgyúságban… viszont a novellák szinte mindegyike mesteri mű, még akkor is, ha tematikailag eléggé szűk pászmán mozognak. De ez a kisregény… nem tudom hova tenni magamban, és persze biztosan én nem értek valami fontos kulcsot, esetleg buta, műveletlen vagyok, meg természetesen nem elég kifinomult, hogy érzékeljem a belőle áradó irodalmi párfőmöt, de akkor sem tetszik. Pedig Isten lássa lelkem, én végestelen végig igyekeztem és próbáltam szeretni, de még olvasni sem esett jól… ami pedig ritka tünet nálam. 

A teszetosza, de taszítóan gonosz, egykedvű főhős összetéveszt egy random öregembert a nagyapjával (tényleg életszerű kiindulópont…), aki bottal töri be a járókelők, szolgálatot teljesítő rendőrök és szállásadónők fejét, és nyilvánvalóan demenciába szenved. Hazaviszi magához, egy kis lakásba, ahol egy szerelmeskedés közben állandóan nagyot és emlékezeteset mondani akaró nővel él (az a kínlódás, amit ők ketten elkövetnek, hogy folyton valami magvas megállapítást nagyotmondjanak a szexről és a szerelemről, erősen izzadozván, hát az rendesen kínos az olvasónak…), akit nem szeret, vagy szeret, vagy nem szeret, a fene tudja, mindenesetre az embernek ökölbe szorul a keze, mikor a cselekmény egyik szimbóleumból a másikba esik metaforailag, mármint a szexelésük közben. Az öregember közben megveri, majd szintén megszexeli az idős, de nagyon kéjsóvár, mégis állandóan hisztériázó szállásadónőt, időnként a padlóra ürít, és székletével megdobálja az érte epedő szállásadót, aztán tisztázódik a félreértés, hogy nem is a főhős-narrátor nagypapája ő, hanem egy random bácsi, és miközben újabb gyanútlan járókelőket és nőket ver el a botjával, elvezetik. Közben a főhősről kiderül, micsoda nonkonform pasas, mert egy jóravaló kollégáját halálra szívatja, majd egy boltban megismert, számára ellenszenves fickónak megdugja a nejét, csak azért, hogy gyönyörködhessen a fickó felháborodásában, de közben persze igen líraian gondolkodik a világról, és igen nagyokat, magvasakat és szimbolajkásokat mond mindegyre mindenről. És nagyjából ennyi. 

Értek én mindent, magam is nagy rajongója vagyok a magasművészetnek, de azért nem árt, ha az olvasó tud azonosulni bár egyetlen alakkal egy regényből, ahonnan nézve a teremtett világ univerzuma kifordítható és a maga gyönyörűségére felmutatható – de én még erről is lemondok, csak éppen lenne valami nagy és mélyebb értelme ennek a sok összevisszaságnak; lenne például egy nagy és gonosz jellem fejlődésének, genezisének krónikája vagy bármi más, amiből kiderül, hogy mi miért van itten papírfogyasztásilag, kérem… de nem, itt aztán puszta l’art pour l’art kegyetlenkedés van, és akinek ez nem tetszik, az nyilván hülye. 

Ilyen előzmények után az ember ugyancsak óvatosan lát neki a novellák olvasásának, de szerencsére ott legalább nem kell csalódnia: egyik szöveg jobb, mint a másik, számos közülük sokáig velünk marad, és elkísér, mint Leonard Cohen hangja. Idézhetnék belőlük, de inkább el kell olvasni őket – csakúgy, teszem hozzá, mint a kisregényt, mert elképzelhető, vagy szinte biztos, hogy én értettem félre vagy egyenesen nem értettem meg belőle valamit (észrevételeket szívesen fogadok a szerkesztőség címére), mert az nem létezik, hogy ez a szöveg átment volna bármelyik szerkesztőségi szűrőn, ha a szerzőt nem úgy hívják, és nem az, ahogy és aki. Ja, viszont az elidegenedés, meg a magára maradt ember frusztrációja kifejezéseket kérem, kerüljük, mert ezek ugyan valid témák, csak hát vannak páran a világirodalomban, akik ezt rendesen és jól meg is tudták írni. 

Így aztán tényleg igen felemás lett az öröm, amit a könyv olvasása okoz/szerez – talán a felfokozott várakozás miatt nagyobb az első fele olvastán érzett csalódás, és ezt ugyancsak nehezen hozza helyre (ha egyáltalán helyrehozza) a kötet második, remekbe szabott novellákkal teli része. Tanulságos olvasmány, annyi szent. Kezdjük a novellákkal, hallgassunk sok Cohent, és ha már teljes mértékben elteltünk azzal a tudattal, hogy a pasas egy korszakos zseni, akkor óvatosan lássunk neki a kisregénynek is. Még az is meglehet, hogy akkor/ekkor/így/nem nagy elvárásokat támasztva: tetszeni fog. 

Leonard Cohen: Leprások balettje. Alexandra Pleshoyano szerkesztésében. Fordította: Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Budapest, 2025.