Ha nem lennék egy gonosz, szőrösszívű, kiábrándult és megkeseredett „értelmiségi” (aki azért rendelkezik némi öniróniával és reflektáltsággal, lásd ez a mondat), minden bizonnyal imádtam volna Natalie Sue könyvét, amelyik olyan ígéretesen indul, hogy nincs is rá szó… mígnem a gyanakodva szimatoló hivatásos olvasó meg nem sejti, hogy itt bizony szerelmi történet esete fog fennforogni, pedig hány másféle módon el lehetett volna rontani meg lehetett volna írni ezt a történetet! 

De lássuk, mitől is fanyalgunk (annak fenntartásával, persze, hogy egy remekül megírt, igencsak szórakoztató könyvvel van dolgunk, amelyben a humor és az önirónia majdnem annyira fejlett – sőt: túlteng – mint fentnevezett hivatásos olvasóban)! 

Az alaptörténet és a kiindulópont több mint reménykeltő: az olvasói szempontból kellemesen kiégett és cinikus „Jolene, a Supershops Incorporated adminisztrátora szerint szigorúan elég a hivatalos teendőkre szorítani a munkatársakkal való napi érintkezést. Amit persze az idegesítő, inkompetens kollégái rendre képtelenek felfogni. Jolene megküzdési stratégiája a helyzettel, hogy sérelmeit kicsinyes utóiratokba önti a céges e-mailezésében, majd fehérre állítja a szöveg színét, hogy senki ne lássa azokat. Aztán egyszer természetesen eljön a pillanat, amikor lelepleződik. Büntetésként érzékenységi tréningre kell menni, valamint korlátozásokat állítanak be a fiókjában. Csakhogy valami hiba csúszik ebbe, és Jolene féletlenül korlátozások helyett most már az egész részleg levelezéséhez és privát chatjéhez is hozzáfér. Tisztában van vele, hogy szólnia kellene emiatt, de ki tud ellenállni annak, hogy kilesse, mit beszélnek róla a háta mögött a többiek? Jolene biztosan nem. Ráadásul, amikor tudomására jut, hogy leépítések várhatóak, rádöbben, hogy csak egy módon mentheti meg a pozícióját: be kell vágódnia a főnökénél, és meg kell győznie a HR-est a nélkülözhetetlenségéről.” 

Igen, ezt a sokkolóan eredeti ötletet és alapanyagot sikerül sekélyes szerelmes történetté laposítani a szerzőnek, pedig a lehetőségei végtelenek (lettek volna). Lássuk előbb az érdemeket, kezdjük a legfontosabbal, az ontológiai, sőt már-már filozófiai dolgokkal: a könyv (illetve különösen az első harmada) olyan mélységű és alapos kritikáját adja a multiknál robotoló emberek lélektanának, mindennapjainak, egymáshoz való viszonyának, illetve magának a multis létnek, a multis univerzumnak, amilyet – túlzás nélkül állítom – eddig senkinél nem olvastam: a nyomasztóan modern irodai szenvedésről ennél szebbet, igazabbat, viccesebbet és pontosabbat nem írtak. Az egész multi-világ rettenetes és ásatag belterjességét, kegyetlenségét, embertelenségét, nyomorát, a szinte érthetetlen módon ebben az univerzumban élni és túlélni kénytelen, megkeseredett, kicsinyes, bosszúszomjas irodai alkalmazottak riasztó és unalmas, szürke életét („Larry kiakadása nem csupán róla szólt. Senki nem immunis a gondolatra, hogy talán elvesztegeti az életét egy olyan helyen, ahonnan szemrebbenés nélkül kihajíthatják. Ez egy intő jel mindenki számára, aki valaha is azt hitte, hogy a vállalt nem szarik rá nagy ívben. Mind eljátszunk a gondolattal, hogy felmondunk, de tudjuk, hogy a cég még könnyebben szabadulhat meg tőlük”) élénk és azonnal mélységeiben átélhető és átérezhető színekkel festi meg a szerző, ráadásul olyan pompás, csajos, teljes mellszélességgel Bridget Jones alakját, karakterét (és humorát) megidéző módon, hogy az ember nem győz csettintgetni az elégedettségtől. 

Ilyenekre gondolok – bár ezek éppenséggel karcosabbak, mint Helen Fielding művei: „Az elnyűtt bézs díszpárnára ejtem a telefont. A tokja sarkában összegyűlt némi mocsok, amit ha bárki meg merészelne nyalni, nagy eséllyel szörnyethalna.” Vagy (ez egy kicsit durvább, elnézést): „Az ajtóhoz legközelebb a főnököm, Gregory foglal helyet. (…) A legfeltűnőbb dolog vele kapcsolatban az, hogy folyton a farkát piszkálja diszkréten (a zsebén keresztül, de mind látjuk, mit művel), aztán zavartalanul összefogdossa a kilincseket, a nyomtatókat és a kávéfőző gombjait, ezzel mindenhol szertehagyva a zsebén átszivárgó pöcsnedvet.” 

Felfoghatatlan, hogy mindezek után miért azt a lerágottcsont-szüzsét viszi tovább a szerző, hogy ez a szegény (?) nő beleszeret valakibe (nem spoilerezem el, hogy kibe, de szerepel a fenti leírásban), és hát némi nehézség árán boldog lesz… persze, biztosan vannak olvasók, akiknek tetszik az efféle végkifejlet, de én nem közülük való vagyok, bocs. 

Ami viszont még érdem (a fentiek mellett): a kanadai illetőségű Natalie Sue brit és iráni felmenőkkel is rendelkezik, és ennek, a Kanadába bevándorolt perzsa világnak, hagyományoknak, családszerkezetnek és -működésnek igen pontos és részletekbe menő, remek rajzát adja a szerző, rávilágítva a kulturális különbségekre, amelyek azonban inkább csak vicces helyzeteket eredményeznek, nem katartikus drámákat – mindenesetre rendkívül tanulságosak. 

Felemás könyv tehát a Remélem, jól vagy, de tudom, hogy van, aki éppen az ilyet kedveli: számunkra kötelező, az első egyharmad miatt viszont mindenki más számára is erősen ajánlott. 

Natalie Sue: Remélem, jól vagy. Fordította: Tót Barbara. Magnólia Kiadó, Budapest, 2025.