Jankovics Marcell Trianon című kötete egy megoldókulcsa lehet annak a kérdésnek, hogy miként lehet feloldani a trianoni békediktátum által magyarokra rótt pokolian nehéz lelki és fizikai terhet, az ország területe kétharmadának elcsatolásából fakadó traumát. 

Trianon századik évfordulóján születtek olyan gondolatok, tanulmányok, melyek arról szóltak, hogy a magyar nemzetre kényszerített terület- és nemzetrész vesztés óta eltelt száz év után miként lehet tovább lépni, illetve például a Trianon 100 című tudományos és művészeti jelentőségű komplex kiadványban az okok, felelősségek elemzése és a talpraállás, a jövő felé fordulás, traumafeldolgozás jegyében lehetett nagyon sok jó írást olvasni. Jankovics Marcell Trianon kötete is ehhez a vonalhoz tartozik, a feldolgozást, az elfogadás bizonyos szintjét segítő alkotással indítja útjára a magyar szívekben, lelkekben működő fájdalom csillapítását, enyhítését, a dráma megértését.

A szerző 2019-ben adatta ki a kötetet a Méry Ratio gondoskodásával, de a könyvben szereplő grafikákból egy év múltán, a békediktátum 100. évfordulóján kiállítást állítottak össze. 

A Magyar Kurír részletes riportban számolt be a tárlat anyagáról, annak hátteréről. Ebben a cikkben többek között ezt olvashatjuk: „Jankovics Marcell nem az az ember, aki nem figyel a korra, amelyben él. A trianoni békediktátum jubileuma egy olyan sokoldalú ember számára, mint ő, kihagyhatatlan alkalmat kínál a publikálásra. A karikatúra, a gúnyrajz pedig nagyon is reagáló műfaj, amelyben a művész csattanós, tömör válasza a jelennek, a jelenről szól, de – mint láthatjuk – utal a múlt történéseire is.” A hat évvel ezelőtt cikk annyiban is figyelemre méltó, hogy abban a Jankovics-kötet tartalmának merészen kemény, kritikus lényegére is rámutat: „Súlyos kritikával illeti Jankovics a korabeli magyar uralkodó osztály tagjait azon a rajzán, amelyen körülállják az éppen szétrobbanó Monarchiát. Láthatóan a föld is megrendül alattuk. Tisza István ijedten fölemeli a bal lábát, mert rázuhant az elcsatolt Felvidék. Kacagányos ruháikban, az úgynevezett díszmagyarban jelennek meg a képen a régi világtól elszabadulni nem tudó, változásra képtelen magyar elit tagjai. Ők tudták, hogy ha a háborút elveszítjük, azzal a történelmi Magyarországnak vége. Tiszával az élen mégis a háború mellett döntöttek.”

A kötet ajánlójában önmaga azonosításáról is szólva maga a szerző többek között így fogalmaz: „Az elszakított országrészeket tőlem nem tudták elszakítani. Igaz, a rendszerváltásig, értsd: a fölszabadulásig Horvátországon és Ausztrián kívül egyikben sem jártam igazán. Nem akartam szomorú lenni. Na, de azóta! Bármelyikbe megyek, otthon érzem magam. Otthon is vagyok mindegyikben. Sokszorosan érintetten. Horvát és magyar gyökerű apai nagyapám miatt, aki életének javát Pozsonyban élte le, felesége, nagyanyám miatt, aki szlováknak született lengyel beütéssel, de nagyapám iránti szerelme magyarrá tette, anyai nagyapám miatt, akiben székely és örmény vér keveredett, és az ő felesége, a másik nagyanyám miatt, aki csallóközi magyar család gyermeke volt. Elszakított országrészeket képviseltek mind a négyen. Az erdélyi és csallóközi ág él és virul, ők tesznek róla, hogy a vérem ne fogyjon el.”