George Eliot – valódi nevén Mary Anne Evans angol írónő – Middlemarch című regényének, regényfolyamának első kötete (melyet és melyeket a KNW Kiadó jelentet meg folyamatosan) igencsak különös olvasmány; a kötet alcíme eleve kissé ironikus (Miss Brooke és a vidéki élet szépsége), és az utószót jegyző Nádasi Krisztina szerint is „szarkasztikus humorral rajzol társadalomkritikát”, illetve a még furább főhős (vagy egyik főhős) alakján keresztül „azt a nőideált gúnyolja, amely szerint éterien gyönyörűnek s vallásosnak kellene lennünk”. 

Kép forrása

Gúny vagy lelki mazochizmus? 

Bár a fentiekkel részben egyetértek, be kell vallanom, hogy nekem ez a mesteri gúny nemigen jött át; a Dorothea nevű főhős – aki tényleg kissé túlságosan is ájtatos – ugyan valóban szerelemre gyúl egy idősebb (negyvenes évei közepén járó, ah, korabeli Anglia…) és ugyancsak unalmasnak ábrázolt tudós iránt, és olyan elszánt, egyenesen idegesítő és szende naivitással szerelmes belé (elsősorban azért, mert segíteni akar neki a tudományos munkássága rendezésében…), amitől egészen zavarba jön az olvasó: értem én, hogy ez irónia, de ha ennyire túlhajtja valaki az iróniát, és ennyire okadatolja a szépséges szerelmi érzemények genezisét, akkor sajnos az irónia elveszíti élét, és csak egy tompa kés marad, amely nehézkesen nyisziteli az olvasó idegeit. (Maga Mr. Casaubon is igencsak furán reagál arra, hogy egy lelkes fiatal hölgy csügg szerelmesen minden szaván: „Az az igazság, hogy eme okos férfiúnak volt egy elég súlyos problémája: ahogy közelgett a házasság kitűzött napja, sehogy sem tudott jobban lelkesedni. A házasság csodálatos kertje, melyben természetesen minden csupa virág, neki sehogy sem tűnt csodálatosabbnak, mint a tudomány már megszokott boltívei, ahol egy vékonyka viaszgyertyával a kezében bolyong és keresi az igazságot.” És ez nem elég: folyton kéreti magát, rendre megsérti, becsmérli tündéri kis menyasszonyát [pedig igazán ismerhetné Alexandre Dumas A három testőrben tett frappáns kijelentését minderről: „Ötvenéves férfi nem duzzog sokáig huszonhárom éves asszonyra.”], aki ahelyett, hogy otthagyná, még hőbb vággyal szereti. Most ahogy mindezt leírtam, az jutott eszembe, hogy a regény talán valami lelki mazochizmust jelenít meg – ha így van, akkor viszont tökéletesen.)

Kép forrása

Szerelem, egyenlőség, szolgahad

Ami engem megragadott ugyanakkor, az a humor – mert azért csak tőrölmetszett angol regényekben lehet ilyeneket olvasni: „Itt volt Middlemarch újonnan választott polgármestere, egy gyártulajdonos; továbbá a sógora, egy filantróp bankár, kit a város életében vitt vezetőszerepe miatt egyesek álszentnek, mások metodistának tartottak, kinek mennyire futotta szókincséből…” 

Ezek a vidéki angol uracsok és hölgyek rengeteget sóhajtoznak és elmélkednek szerelemről, társadalmi egyenlőtlenségekről, a szegények házairól, amelyeket feltétlenül jobbá akarnak tenni, különösen a kitűnő Dorothea, és teszik ezt aközben, miközben a cselédek, inasok és egyéb háziszolgák sürgősen és mukkanás nélkül elpakolják a reggelijük maradványait, elővezetik a lovaikat, meg egyéb ilyen szolgaságokat csinálnak, és ha ebben is irónia volna fellelhető a korabeli viszonyokra vonatkozólag, ugyancsak jól elrejtették… (Az embernek eszébe jut a fotó, amelyen John Lennon és Yoko Ono, miközben sok minden – egyebek mellett a társadalmi egyenlőtlenségek, kapitalizmus stb. – ellen tüntetnek, éppen türelmesen megvárják és zsebre dugott kézzel végignézik, hogy a szobalány kicseréli az ágyneműhuzatot, hogy tiszta, ropogós lepedőkön folytatódhasson a rendszer elleni élethalálharc…

Kép forrása

Regényfolyam több szálon

Mint említettem, a könyv egy több kötetben megjelent és újrafordítva ismét megjelenő regényfolyam első kötete, amelyben a szerző két szálat is elkezd kidolgozni (az egyik az ifjú Dorothea és vénséges vén szobatudós vőlegényének története, amelyben annyira megejtő Dorothea ifiasszony élettel és házassággal kapcsolatos naivitása, hogy néha az olvasó legszívesebben rákiabálna, hogy szedje már össze magát, és kérdezzen utána bizonyos dolgoknak), a másik pedig szintén szerelmi szál, mégpedig a Middlemarch nevű kisvárosba érkező ifjú orvosdoktor és az egyik helyi hatalmasság szépséges lánya között. Mindeközben felvonulnak a (gondolom) tipikus korabeli kisvárosi alakok, és szépen lecsiszolt, szentenciaszámba menő mondatokat olvashatunk. 

A könyv egyébként gyönyörű, és minden bizonnyal a sorozat egyben is ugyanilyen szép lesz majd – némileg zavaró ugyanakkor, hogy ilyen zavarbaejtő mennyiségű fattyúsorral (különösen özvegysorokban bővelkedünk) még nem találkoztam sehol. Mindenesetre meggyőző az indítás, és sok olvasóval együtt magam is kíváncsi vagyok a folytatásra, hová alakul a naiv szerelem, a pénzügyi helyzet szempontjából nem összeillő szerelem, és egyáltalán: e kedves (vagy egyelőre annak tűnő) kisváros lakóinak élete. 

George Eliot: Middlemarch I. Miss Brooke és a vidéki élet szépsége. Fordította: Ortutay Péter. KNW Kiadó, Budapest, 2024.