Baán Tibor Emberkert című, a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában megjelent verseskötetének szerves folytatása a Dobravert évek, mely az előző versgyűjteményhez hasonlóan rendkívüli formagazdagságával és történetfilozófiai érzékenységével ragadja magával az olvasót. Versvilágát a hit, az életigenlés uralja, világhelyzet-interpretációiban a létsíkok változásait embermivoltának legmagasabb minőségéből értelmezi, melyet jelenvalóságunk problémái éppúgy meghatároznak, mint a lírai szubjektum önnön életnehézségei.

Kép forrása

A korunkban uralkodó káosz, az ezzel együtt élő bizonytalanság, az abszurd helyzeteket szabadságállapotnak kikiáltó embercsoportok viselkedése inspirálhatta a szerzőt kötetének címadásakor is. Mi lehettet vajon a poétikai szándék? Több száz évvel ezelőtt a falvakban a főtéren dobolták ki a király legújabb rendelkezéseit. Baán Tibor esetében inkább úgy érzem, a dobraverés az emberi értékek elárverezését, kiárusítását jelenti. „Téveszmék dühös vallásaként/ inflálódott a szeretet… Miféle lét e létezés? / amelyben az élet ellen/ dolgozik az áruló ész…” Mi valójában Baán Tibor verseinek üzenete? Az ember a gondolat teremtő erejével táptalajt ad saját nyomorúsága megteremtéséhez. Mintha Rudolf Steiner egy megállapítása köszönne itt vissza, melynek olvasatában „a Föld nem lehet az ember miatt igazán Föld”.

Baán Tibor klasszikus műveltségű tanár, költő, kritikus és esszéista, aki tisztában van azzal, hogy az emberi személyek sokfélesége és a mindenkor fókuszba állított alany egyetlensége egyfajta disszonanciát eredményez. A teremtmény viselkedésmódját meghatározza az észlelés, s bár teremtményként látszólag lefokozott állapotban van, potenciálisan mégis magában hordozza a teremtőt. Jóllehet, ha eltávolodunk az empirikus megtapasztalástól, akkor érvényesül a szubjektum alávetettsége, s eluralkodik a bizonytalanság: „Része vagyunk a rejtelemnek / mint levél a rengetegnek… Suttogásunk mintha tavaszi szél Jövőtudatlan is jövőbe ér.”

A hét ciklusba szerkesztett verseket visszatérő toposzok, vándormotívumok uralják, s bár a fény a megvilágosodás, az értelmes élet kellékeként sokszor van jelen, az élet keletkezése, az elmúlás, az emberiség elkorcsosulása is folyamatosan a fókuszban kap helyet, hiszen „az emberarcú föld jövője veszélyben van” 

A fény valójában a sorsalakítás mágiája, az embernek saját fénye szerint kell élnie. „Beszélget velünk a Fény / Hogy lássuk végtelen rácsaink… Hogy sötét árnyak / fogságában éltünk eddig.” Fényt kapunk azoktól, akik életünkben meghatározó szerepet töltenek be, néha pedig azért viselünk álarcot, hogy ne derüljön fény viselt dolgainkra. A Fényesség felé című vers három tételben fogalmazza meg, mivé korcsosult az emberiség jelen világunkban; „… az évezredek / a Fényesség felé mennek… Csak oltáraik maradnak itt / Tanúi sok szörnyűségnek. Mentsétek meg lelkeinket!”  idézi a szerző a jól ismert gondolatot, s a hit és a remény győzelmében bízva a teremtőhöz fordul segítségkérő jajkiáltással.

Baán Tibor központi témája még a jövő, az értelmes emberi élet lehetősége, a teljesség hiánya, s a bizonytalanság, hiszen nem tudni, „tört életünk / lesz-e – s ha lesz / mikor lesz egész?”

Megrendítő, mivé tette az ember a Földet a szabadság égisze alatt. Ludwig Feuerbach német filozófus egy megállapításában úgy véli, az ember nem szabadon született, a szabadság a műveltség eredménye. De valóban csak ez a meghatározó? Nyilvánvalóan a döntés szabadsága, melynek szubjektivitása és az egyén viselkedésének önmeghatározó megnyilvánulása nem kérdőjelezhető meg, de csak addig terjedhet, amig nem veszélyezteti mások szabadságát. Bár a szabadság egy kívánt tett megvalósulásának lehetősége, filozófiai megközelítésben ellentéte a determinizmusnak, átlépi a határokat, így létrejön a negatív szabadság fogalma. Mennyire igaza van Szvetlozar Igov bolgár szerzőnek is, mikor egyértelműen kijelenti: „A határtalan hatalom az őrülettel határos”. Ezt a kijelentést erősíti meg Baán Tibor egy versében igazán szókimondó őszinteséggel, utalva a jelenlegi világhelyzetre. „Köztudott, hogy a Hatalom / jogtalan súlyával ráfeküdt / a tavaszi mezőkre… elszántan pusztítva tarolják / az emberarcú föld jövőjét.”

Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy mindenki léte lényegét hordozza, s az egyes élethelyzetek harmónia hiányában számtalanszor abszurddá válnak. Hogy is mondta Lovecraft amerikai író és publicista? „Az emberek nem képesek szabadulni attól az illúziótól, hogy az életnek attól függetlenül is van értelme, amit az emberek beleálmodnak.” A gondolat teremtő ereje számos torz képződményt eredményez a megvalósulásban. Pál apostol pedig úgy vélekedik, az ember nem társ-teremtő, hanem a teremtésben társ. De mivé váltunk azután, hogy a keresztény hit szerint isten rábízta az emberre a világot. Mi az oka az ’elfuserált’ életvezetésnek? Ezt is feltárja Baán Tibor jelen kötetében, olyan módon, hogy a legégetőbb problémák is felszínre kerülnek premier plánban. Így fogalmaz keményen a Láthatatlan lángokban: „Most itt vagyunk!!! / Láthatatlan lánggal ég / az elárult „Európa Ház” / s benne a Hatalom játékszerei – / megolvadt ólomkatonák”.

Azt hiszem, napjaink kaotikus, apokaliptikus világát kortárs költők közül kevesen fogalmazták meg hitelesebben, mint Baán Tibor. Saját emlékei, megtapasztalásai és érzelmei versszövetbe építése teszi mondanivalóját még élőbbé, így marad a realitások talaján, s így lesz egyidejűleg kritikus nézője az előadásnak: „Folyik ... egy színdarab, amit magunknak írtunk.” A történelmi sötétben Baán Tibor költői univerzumában szűkülő léthatárok között vergődünk, a világszabadság pedig az alvók ünnepe, amikor „jön a fájdalomcsillapító / tudatzsugorító-tágító álom, jön a nagy valóságátalakító…” Az Égi számtan opusaiban azonban a megnyugtató, a megoldást biztosító reményt is megfogalmazza. Az őrült világ felégeti örökségét, ahogy Jung fogalmaz; „a gyűlölet mindig arra a valamire összpontosul, ami tudatosítja az emberben saját rossz tulajdonságait.”

Úgy tűnik, az ember túllép a teremtői aktivitás határán, az értéktelített múlt szembekerül az értékvesztett jelennel. Baán Tibor versei részben időszembesítő versek, melyeket saját életúttapasztalatai és átvilágítanak, de létösszegző verseknek is tekinthetők a számvetés igényével. Ebben az igazán szuggesztív lírában a logikai-nyelvtani szféra a lírai alkotás fő hírközlőcsatornája, a lírai kifejező eszközök harmóniáját, összetartozását valósítják meg, megteremtve az ember és a valóság érzéki-gondolati kapcsolatait. Ezeket a kapcsolatokat értelmezik a Visszaverődések darabjai is, vezérfonaluk az isteni segítség, az isteni áldásban való részesülés öröme. „Áldd meg Isten, / áldd meg / bennünk a jövőt… Jelenünkből csak a jövő hiányzik.” Az úttalan utakon járó ember vezércsillagát azonban nehezen tudja megtalálni ebben a világrontásban; „Vonul a hívők hitetlen serege. / Koreszme, így-úgy összeöntve…”

A Dobravert évek maradandó nyomot hagy az olvasóban, tettvágyat teremt a változtatáshoz, a befogadó érzi bizonyos kényszerítő erők káros hatását életterében, melyek a csapdába ejtés szándékával gátlástalanul mások irányítására törekednek. Közben sorvad az emberi méltóság látszat-világteremtő képességünk birtokában. Baán Tibor költészete egy belső tartalék birtoklása, melyben szimbiózisban él olyan módon, hogy élete megtapasztalt vereségeit a győzelem előképének tudja tekinteni. Szabó Lőrincet idézve, versbeszéde a „teljes ember megnyilatkozása, az érző és gondolkodó igaz emberé.”