A Magvető Kiadó Oravecz Imre életműsorozatának legújabb részeként a szerző 2006-ban már megjelent könyvének javított kiadását adta ki újra: a könyv a 2000-es évek első éveiben írt rövidprózákat tartalmaz, amelyek a szerző szülőfaluját, Szajlát és annak környékét mutatják be. A rendkívül jólsikerült fülszövegből idéznék: „Oravecz visszaidézi a régi életvilágot, és rezignált realizmussal írja le az új állapotokat. Akad köztük napló, töprengés, portré és visszaemlékezés is. (…) Oravecz Imre életművében az epika nem a vers ellentéte, sokkal inkább annak meghosszabbítása, átszerkesztése, így lesz az Egy hegy megy megrendítően személyes, végeredményben lírai olvasmány, 2025-ben némi történeti oxidációval.” 

Kép forrása

A világ leírhatóságába vetett, íróéltető hit 

Rendkívüli módon elfogult vagyok Oravecz Imre művészetével kapcsolatban, meggyőződésem, hogy egyike az utolsó nagy magyar szintetizáló természetű – és képességű – szerzőknek, eddig megjelent könyveit többször olvastam, írtam róluk, ajánlottam minden értő fülű irodalomkedvelő számára. Így aztán ezzel a lendülettel láttam neki jelen kötetnek is, és természetesen nem csalódtam, sőt: a szerző egyéb műveit is jellemző, lenyűgöző aprólékos tudás, leírások sora, tisztánlátás, a cél utolsó centiméteréig való kitartó és meg nem ijedő, el nem lankadó nyelvi megformálás szinte kérlelhetetlen elkötelezettsége mind-mind megvan ezekben a szövegekben. Ugyanakkor személyesebb is, elsősorban a regényeknél, hiszen míg ott a műfaji keretek kordában tartják a személyesség villanásait és áradásait, itt azok is jelen lehetnek, zsizsegésükkel feltöltik a narratív szempontból már tökéletes szövegeket érzelemmel. 

A lenyűgöző részletgazdagság mellett – amelyből jól kiérezhető egyfelől a világ leírhatóságába vetett, íróéltető hit, másfelől az elmúlásnak szavakkal ellentartani képes univerzális szellem magabiztos nyugalma – olyan nyelvi gazdagság és nyelvi lelemény jellemzi a szövegeket, amely párját ritkítja. 

Kép forrása

A teremtéskori normák

Oravecz Imre nem tud nem érteni valamihez tökéletesen: a természet összes jelensége és képződménye (elsősorban növényzete és madárvilága) éppúgy a legpontosabb nyelvi megfogalmazással kerül terítékre, mint például a házépítés szakszókincse, amelyet csak a szakemberek ismernek, pontosabban – hűen a könyvben elmesélt rémes kalandokhoz a „szakemberekkel” – még azok sem. A gazdaság ilyen „játékokban” is tetten érhető: „Számításaim szerint Donyho, egy helybeli cigány, aki aztán egy év leforgása alatt szó szerint a földdel lakja egyenlővé (ti. a házat – a kiemelés is NKZs), még nem költözött bele.” Vagy: „Arról akarok beszélni. Arról a vízről, amely gyerekkoromban, tehát j ötven éve Szajlán még tiszta, makulátlan volt, és ha netán nem is felelt meg a teremtéskori normáknak (kiemelés tőlem – NKZs), minőség tekintetében még alighanem az édenkertivel vetekedett.” 

Az elmúlás keserű, mégis valahol megnyugtató levegője lengi be a sorokat – a megnyugvás csalóka érzése nyilván pusztán abból ered, hogy az olvasó szembesül vele: tenni már úgysem tehet semmit az elmúló világ, a falu elmúlása ellen, de szerencsére – és a falu szerencséjére – Oravecz Imre ott volt, és igényesen körülményes leírásaival mégis megmentette, sőt rendre megmenti belőle a lényeget: „Látom a falut, amely azon a forró nyári napon, amikor elszorult szívvel és szinte kábultan ráirányítottam onnan fentről a gépet, száz sebből vérzett ugyan, de még élt, még megvolt, most viszont már nincsen, csak ezen a gyenge minőségű, megviselt, vacak kis képen.” 

Kép forrása

Plasztikus leírások

A leírások meg… annyira plasztikusak, hogy szinte hersegnek, megszólalnak – nézzék csak: „Sok növény illatát szeretem, de alig tudok kellemesebbet, izgatóbbat és egyúttal megnyugtatóbbat elképzelni, mint a paradicsom zöld szárának, levelének különleges, átható szagát, amely órákig az ember kezén marad, ha megfogta, ha hozzáért.” 

Ha szabad ilyet mondani, nekem a kedvenc szövegem A föld alattam című, amelyik arról a talpalatnyi helyről szól, ahol a szerző éppen tartózkodik, és annak a kis területnek a múltját vizsgálja meg, egészen az ősemberig visszamenőleg – Pazar, borzongató remekmű, de valójában a kötet minden írása ilyen. Bár a régi Szajla eltűnik – sőt, a határában található hegy is megy: azaz éppen széthordják – ebben a könyvben (és a szerző többi könyvében) örökre ottmarad, sértetlenül, nemesen, hajdani szépségében tündökölve. És itt Szajla természetesen nem csak a falu, hanem maga a múlt: az ország múltja. Nem lehetünk ezért elég hálásak Oravecz Imre életművének. 

Oravecz Imre: Egy hegy megy. Magvető Kiadó, Budapest, 2025.