„Halálba szinkronizáltunk három embert”
Dallos Szilvia a méltán híres magyar szinkronművészet meghatározó egyénisége, és mivel a lányom is szinkronizál (miközben én kinn üldögélek, és hallgatom az olyan titokzatos szavakat még ebben a digitális korban is, mint a „tekercs”), nem volt kérdés, hogy elolvasom a drámát. De ekkor gyönyörűségre, bevallom, nem számítottam. Hogy egyszerre fogok visítva röhögni a korabeli személyi kultusz, pártkáder-világ már-már szürreális, mégis mindig hitelesnek érzett ábrázolása fölött, és dermedten ülni az emberi kiszolgáltatottság, szervilizmus és felfoghatatlan sarokba szorultág olvastán.

Humor és rettenet
Némileg röstellkedve vallom be, hogy nem ismertem eddig ezt a remekművet, pedig 2006-ban született, és meg is jelent, a Nap Kiadó immár a második kiadását adja közre, a korabeli recepció dokumentumaival kiegészítve.
A történet szinkronszínészekről szól, akik egy váratlan fordulat folytán azt a feladatot kapják, hogy a városba vendégszerepelni érkező szovjet színház előadását előadás közben, élőben szinkronizálják. Ez eleve groteszk helyzet (nem beszélve a szánalmas emberi, pontosabban pártkáderi akciókról, amely idáig vezet), de a java csak ezután jön: a kiszolgáltatott helyzetben lévő színészeket nemsokára arra kérik fel, hogy egy koncepciós perről készült filmfelvételt szinkronizáljanak a megrendelő állam? bíróság? ÁVH? kérésére, mivel az eredeti hang (így a teljesen átlátszó hazugság): „elveszett”. Természetesen úgy kéne szinkronizálni, hogy a koncepciós per vádlottjai éppen beismerő vallomást tegyenek. Az addig vidáman és groteszk-gunyorral hömpölygő történet ebben a pillanatban irtózatos mélységet és rettenetet kap ebben a nem mindennapi emberi drámában, amely – egyebek mellett – a színészeknek a feladathoz való viszonyulását mutatja be: van, aki beadja a derekát, de akad olyan is, aki nem – és hát sejthetjük, mi történik velük.
Ez a vékony könyvecske (sajnos, az előadást nem láttam, és nem tudom, lesz-e műsoron, mert mindenképpen megnézném!) tehát megvalósítja mindazt, amit a jó irodalomtól várunk: egyszerre katartikus történet, örök emberi dráma, hihetetlen humor, vérre menő dilemmák hordozója, olyan hű és pontos, mégis felülről néző, karikírozó környezet- és korabeliember-rajz (de vajon tényleg csak a korabeli ember rajza-e mindez?), hogy a gumibot adja a másikat.

Halászok és katonák
De engedjék meg, hogy ide hozzak egy kis részletet, amelyik megmutatja ennek a hatalommal ugyan bíró, de korlátolt vezetőkkel teli világnak a groteszk, mégis kacagtatóan gyilkos iróniával ábrázolt működését – Sas elvtárs, a lektor, és Szalóky elvtárs, az egyik szövegíró beszélgetnek (prózába tördelve fogom idézni): „– Szalóky elvtárs! Elolvastam a japán halászokról szóló film magyar szövegét, amit írtál… – És? – Nagyon jó! Nagyon jó! De… azt a mondatot, hogy »Kárókatonák segítik munkájukban a japán halászokat«, húzzuk ki belőle! –Miért? – Szalóky elvtárs, gondolkodjál! Ne csináljunk propagandát a japán militarizmusnak! – Mit ne csináljunk? – Hagyjuk a katonákat! – Milyen katonákat? – A katonákat! Amiről írtál! – De Sas elvtárs! Az egy madár! – Milyen madár? – Hát… Mint a sas! Olyan repülő. Madár! – Ezzel ne vicceljünk, Szalóky elvtárs! – Nem viccelek, Sas elvtárs! A kárókatona az egy madár! – Szóval madár! És azt hiszed, Szalóky elvtárs, hogy ezt kettőnkön kívül tudja még valaki? Ne vezessük félre a néptömegeket! Tessék helyette azt írni: madarak segítik munkájukban a japán halászokat! – De milyen madarak? – Az lényegtelen, Szalóky elvtárs. Így is megfordul majd az emberek fejében: milyen jó a japánoknak. Még a madarak is segítik őket! Feltehetik a kérdést: Miért nincsenek nekünk is ilyen madaraink? Ha a kapitalistáknak vannak, nekünk miért nincsenek? – Mert nekünk nincsenek ilyen madaraink! – Hát éppen ez az, Szalóky elvtárs! Miért kell ezt világgá kürtölni? Miért kell az ellenség tudomására hozni, hogy nekünk nincsenek ilyen madaraink?! Miért kell ezt a néptömegek tudomására hozni, hogy nekik van valamilyük, amink nekünk nincs! Írd azt, hogy egyes madarak segítik munkájukban a japán halászokat. – De mit csináljak, ha csak ez az egy fajta segít a halászoknak?! – Akkor meg ne segítsenek azok a rohadt madarak a halászoknak! – De hosszan látszódnak a képen! Mit mondjunk alá? – Mit mondjunk? Mit mondjunk? Semmit! Ki kell vágni azokat a képeket a filmből, és kész! Csak nem keltünk zavart az emberek fejében?! Nincs erre szükség, Szalóky elvtárs! Látod, Szalóky elvtárs! Ezért fontos az éberség. Több szem többet lát… Több fül többet hall. Ha én ezt nem veszem észre, akkor az emberek arra gondolnának: milyen jó a japán halászoknak, még a hadsereg is segíti őket! Látod, Szalóky elvtárs! Ilyen finom eszközökkel dolgozik az ellenség! Kárókatonák! Madarak! Hosszan látszódnak a képen! Hát ez az, Szalóky elvtárs! Szimbólumok! Érted már, Szalóky elvtárs?”
De három sorban is ilyeneket tud (amikor a szovjet darabot szinkronizálják élőben, próbán): „Nyikita ismét ölelgetni kezdi Olgát. SZŐKE (nyögve, szuszogva): Teee! Megőrülök érted. OLGA öntudatosan dulakodik. KLÁRIKA: Most, mikor dúl az osztályharc, nincs idő a szerelemre!” Vagy: „Nyikita vizet tölt a pohárba. Iszik. SZŐKE: Hangosan szinkronizálja a nyelést.”

Lerepül a fejünk a drámától
Nem is tudom, mikor röhögtem ennyit: éppen az a fajta ironikus megmutatás Dallos Szilvia sajátja, amelyik a legnemesebb, és amelyből mégis oly kevés van: alig néhány további mesterműben lelhető fel. Nem is értem, miért nem játsszák ezt a darabot folyamatosan valamelyik színházban. Ugyanakkor midőn odáig érünk a darabban, hogy „Nem veszett el a hanganyag. (…) Megvan az! (…) Csak beismerő vallomás nincs! (…) Csak akkor lesz, ha mi rászinkronizáljuk!”, akkor bizony lerepül az addig vígan heherésző fejünk a drámától, a rendszer kimondhatatlan és felfoghatatlan aljasságától és cinizmusától, de a szerző még ilyen előzmények után is megoldja úgy a feladatot, hogy az addigi groteszk síkról hirtelen katartikus műalkotássá emeli fel a történetet. Hibátlan mestermű, tanítani kellene.
Dallos Szilvia: Utószinkron. Dráma 2 felvonásban. Játszódik az ötvenes években. Nap Kiadó, Budapest, 2025.
Egypercesek

Sütő András szobrának felállítását ígéri a marosvásárhelyi önkormányzat
A fiatalok többet olvasnak, mint az idősebbek
Ma este az 1938-as Pillanatnyi pénzzavar című Rejtő-filmet is láthatjuk