Emlékszem, amikor a rendszerváltás utáni első években magyarul először kiadott 1984-et elolvastam, arra gondoltam, hogy ha ez a regény pár évvel, netán évtizeddel korábban érkezik meg hozzánk, akkor talán hamarabb történt volna meg a mindent újraalkotó változás. George Orwell klasszikus főműve immár a Kello Diákkönyvtár sorozat részeként várja az olvasókat.

A kötet borítója /kép forrása/

Az 1984 nemcsak a diktatúrák borzalmát részleteibe menően ábrázoló, diagnosztizáló regény, de egy olyan klasszikus mű, amelyre politikusok, politológusok, újságírók, közgondolkodók, közemberek is bátran hivatkozhatnak, ha az elnyomó rendszerek totalizálásáról akarnak példát mondani. Nem mintha csupán George Orwell-től kellene erre receptúrát kérni a diktatúrákról, hiszen az 1948-ban készült regény idején a szerző és a nagyvilág már jócskán kiismerhette a fasizmus, a nácizmus és a kommunizmus rémtetteivel cakkozott államrendszereket. Az 1984-ben több kifejezés, szólás is szerepel, melyek később a mondásokhoz hasonlóan a mindennapi beszéd ékességei közé kerültek. A legismertebb a diktatúrát irányító Nagy Testvér, akiről a lehajtott fejű milliók és milliók csak annyit tudtak, hogy mindig figyeli őket. Szintén ilyen elem a „duplagondol”, az „angszoc” vagy az „újbeszél” szavak, vagy az eredeti szavak értelmének ellentétjeként való alkalmazása is, melyek ma már az éppen itt-ott fennálló rendszerek kritizálásakor újabb töltést, értelmet kapnak. Érdekes, hogy még most is olyanokat írnak az 1984-ről egyesek, hogy Orwell egy utópisztikus, vagy inkább disztópikus környezetbe helyezte el szereplőit, holott, akkor mind a halálgyárakkal operáló német nácizmus, mind pedig a szovjet kommunista államterror már közismertté vált. A regény tehát (remélhetőleg) nem a jövőről, hanem a múltról szól. 

A rendkívül küzdelmes életet élő szerző mindkét izmus féktelen haragjának áldozata volt, különféle felszabadító európai harcokban vett részt, illetve a második világháborúban is harcolt, meg is sebesült. Utolsó írásműve lett az 1984, melyet 1949-en adta ki először, Orwell, akkor özvegyen, magányosan, egy évre rá tüdőbetegségben hunyt el. 

A regény narrációja két szálon fut, az egyik Winston Smith, egy gépiesen dolgozó, munkája értelmében nem igazán hívő cenzor vonala, aki a lélektelen társadalom apró, pici fogaskerekeként egy óvatlan pillanatban szerelmes lesz egy kedves, fiatal lányba, akiről később kiderül, hogy ő is az elnyomó rendszer része és csak azért küldték Smithhez, hogy az úgynevezett Gondolatrendőrség lépre csalja. Winston Smith így a hatóság foglya lesz, mely fogság során lelke és elméje legmélyére hatolnak, hogy különféle kínzásokkal elérjék, hogy „önként” mondja ki: mennyire szereti a Nagy Testvért. A másik narrációban nemcsak az egyszem állampolgár, de egy szélesebb látómező szögéből tárul elénk az az ország, ahol a Nagy Testvér, ez a hitleri, sztálini figura mindenki lakásában ott van a mindent látó televízió révén, és akit nemcsak azzal kell szeretni, hogy feltétlen odaadással mindent végre kell hajtani, amit mond, de a gondolatok szintjén sem lehet elárulni őt. Az 1984 azzal a döbbenetes tényhálóval szembesíti olvasóját, hogy egy ilyen totális diktatúrában még a szavaknak sincs már meg az eredeti értelme, hiszen a Nagy Testvér által vezetett párt olyan szlogenekkel bombázza különféle utcai transzparenseken az állampolgárokat, mint „A háború: béke”, „A szabadság: szolgaság.” vagy „A tudatlanság: erő”, csak, hogy a legklasszikusabbakat idézzem. Akinek bármelyik ilyen mondat ismerős lenne, az bizonyára csak a véletlen áldozata…