Igényesen megírt scifi került a kezembe. Andy Wir Hail Mary küldetése tudományos-fantasztikus irodalom remekei közé tartozik, talán azért, mert rendkívül tudományos és csak a dramaturgiai követelmények legszolidabb nyomásának engedően fantasztikus. Hogy mellesleg a terroruralmat is legitimálja a könyv, azt talán észre sem vette a szerző munka közben… 

Kép forrása

Visszatérő főszereplő

Mielőtt belevágnánk a legtöbb jó scifi-történet mögött felsejlő disztópia-kérdésbe, lássuk a regény erényeit, s szögezzük le: Andy Weir amerikai író a tudományos-fantasztikus irodalom egyik kiemelkedő alakja. A 2011-ben megjelent A marsi című regényével vált világszerte ismertté. A történet Mark Watney asztronauta túlélési küzdelmét mutatja be a Marson, miután legénysége halottnak hiszi és magára hagyja. A könyv sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2015-ben Ridley Scott rendezésében filmadaptáció is készült belőle, Matt Damon főszereplésével.

Weir második regénye, az Artemis (2017), egy holdbéli városban játszódik, és egy fiatal nő, Jazz Bashara kalandjait követi nyomon, aki csempészből válik egy rejtélyes összeesküvés szereplőjévé. Bár a könyv vegyes kritikákat kapott, Weir szerencsére nem hagyxott föl az írással. 

2021-ben visszatért a tudományos-fantasztikus irodalomhoz a Hail Mary küldetés című regényével, amely ismét egy magányos hős történetét meséli el. 

Egy olvasó így foglalta össze Weir visszatérését a magányos űrutazó alakjához: „az elbeszélő egy az egyben A marsi főszereplője, mind humorban, mint tudományos érdeklődésben, kreativitásban, problémamegoldásban. Vagyis új karaktert már nem kellett kitalálnia Weirnek, a fazon adott volt, és ahogy nézem, minden könyvében az E/1-es elbeszélésmód is kötelező elem.” Tegyük hozzá, ez a visszatérés egyáltalán nem volt rossz ötlet. Ami egyszer bevált, beválik most is.

Kép forrása

A tudomány, az tudomány

A fülszöveg így csinál kedvet az olvasáshoz: „Ryland ​Grace egyedül maradt: az utolsó esélyként indított küldetés egyetlen túlélőjeként nem vallhat kudarcot, különben az egész Föld és vele az emberiség is elpusztul. Csakhogy éppenséggel ezt ő maga sem tudja. A saját nevére sem emlékszik, nemhogy arra, hogy hol van, és mit is kéne tennie. Csak annyit tud, hogy évekig tartó öntudatlanságból ébresztik fel, sok millió kilométerre az otthonától, két holttest társaságában.

Rylandnak lépésről lépésre kell feltárnia a múltját. Így apránként szembesül az előtte álló lehetetlen feladattal: a bolygó kormányai összefogásában sebtiben összetákolt, majd az űr mélyébe kilőtt hajó fedélzetén egymagában kell elhárítania az emberiség kihalásával fenyegető, felfoghatatlan súlyú katasztrófát. Ha beszámítjuk a képletbe váratlan szövetségesét, talán még sikerrel is járhat.”

Nos, a váratlan szövetséges nem más, mint egy űrlény, akinek alakjáról érdemes elmomdani, hogy éppen olyan jól kidolgozott, mint földi főszereplőnk karaktere. Az idegen civilizáció, amelyet képvisel valóban civilizáció, furcsa szokásokkal, szokatlan nyelvvel és még szokatlanabb anyagcserével… Egyszóval pont olyan, amilyennek a bolygóján zajló evolúció létrehozhatta. 

És ezzel el is jutottunk a regény másik nagy erényéhez: ami tudomány, az tudomány. Keményen, okosan, kérlelhetetlenül. Az elbeszélés, ha nem volna olyan izgalmas és fordulatos, minden további nélkül helyet kaphatna a tudományos ismeretterjesztő irodalom polcain. Aki figyel, elég sokat tudhat meg az égi mechanikáról, az anyag szerkezetéről, de még arról is, hogy miként folyik a hétköznapokban a tudományos kutatás.

Kép forrása

Erények és hibák

Hogy ne csak én lelkendezzek, nézzünk meg néhány értékelést! A regény ugyanis az amerikai sajtóban pozitív fogadtatásban részesült. A Kirkus Reviews szerint a könyv „felejthetetlen történet a túlélésről és a barátság erejéről – nem kevesebb, mint egy tudományos-fantasztikus mestermű". A The New York Times kritikusa, Alec Nevala-Lee, úgy véli, hogy „azoknak az olvasóknak, akik elnézik a hiányosságait, az eredmény egy lebilincselő űrodüsszeia”. A The Washington Post kritikusa, Mary Robinette Kowal, kiemeli a főszereplő tudomány iránti lelkesedését, ugyanakkor rámutat a regény néhány hibájára is, például az ellenőrzőlisták hiányára, amelyek fontosak lennének az űrhajózásban a hibák minimalizálása érdekében. A Locus Magazine kritikusa szerint a Project Hail Mary nem egyszerűen A marsi újragondolása, hanem Weir egyedi hangjának újabb megszólalása. A The Boston Globe pedig úgy fogalmaz, hogy a regény „izgalmas űrkaland, amely rendkívüli irányokba kanyarodik”.

A könyv kereskedelmi sikere is figyelemre méltó: megjelenése után a The New York Times bestsellerlistáján a harmadik helyen debütált, és több hétig szerepelt is rajta. Emellett olyan neves személyiségek is ajánlották, mint Bill Gates és Barack Obama.

No, ennyi tömjénezés után, hadd jöjjön egy kis kritika! Az ugyanis, hogy Weir – láthatóan teljesen gyanútlanul – dicsőíti regényében a totális államokat. A bolygónkra támadó váratlan veszedelem hatására ugyanis a földlakók kivételes hatalommal ruháznak föl egy diktátort, aki él is a kivételes hatalommal, s minden elkövethetőt elkövet, hogy megmentse a bolygót. Mit számít a nagy cél érdekében az a néhány, néhányszáz, néhányezer áldozat, akiken átgázol közben? 

Szerzőnknek láthatólag eszébe sem jut, hogy ez a „mit számít?” és ez „a nagy cél” minden diktatúra alfája és ómegája. Mit számít néhány ezer megégetett eretnek az igaz hitben megtartottak üdvösségéhez képest? Mit számít pár millió alsóbbrendű fajfertőző az übermensch eljöveteléhez képest? Mit számít tíz-húszmillió osztályidegen a kommunizmus ígéretéhez képest? Mit számít? Mit számít? Mit számít? 

Hans Freyer A politika szigetei című remek könyvében úgy fogalmaz: a disztópikus veszélyek elkerülésével vagy „az utópikus célokkal igazolt erőszak nem egyéb, mint a terror fogalmának meghatározása.” Hiszen a valóság inkább az, hogy az tömeges üdvözülés, a rasszhigiénia, kommunizmus éppen olyan mese, mint Andy Weir disztópiája. Csak ezt legalább a dramaturgia hitelesíti…

Andy Weir: A Hail Mary-küldetés Fumax Kiadó, 2021