Bartal Tamás szerzői jegyzetében true crime-nak, azaz dokukriminek nevezett regényében annyi információt olvasható a korabeli Budapestről, hogy az olvasó beleszédül, és legfeljebb a könyvben szintén – egy említés erejéig szereplő („Nem akarom ezekkel a buta közéleti dolgokkal terhelni magát, de hát Mikszáth úgyis minden titkot kifecseg az újságokban”) Mikszáth Kálmán jegyzeteiből és tárcáiból tudhat meg ilyen delikát és egyszerre hétköznapi információkat. A történet ugyan 1840-ben kezdődik egy nagyon brutális és szívszorító gyermekgyilkossággal, de valójában a boldog békeidőkben, 1874-ben bontakozik ki a maga teljességében. 

Kép forrása

Kinyílik a korabeli Pest és Buda

Mint azonban kiderül, ezek az évek a valóságban nem voltak sem boldogak, sem békeévek (legfeljebb a nosztalgia láttatta ilyennek őket): a fővárosi „utcákat alvilági figurák, lumpenek és prostituáltak uralják, éjszaka pedig mindenki füstös bordélyokban vagy zengerájokban mulat. A korrupció áthatja a politikát (…) Az általános zűrzavarban gyilkosságok sorozata történik, melyeket a tapasztalt nyomozó, Herczen Vilmos régi társával, Arányi Lajos kórboncnokkal igyekszik felderíteni, bár igyekezetüket lépten-nyomon nagy hatalmú személye akadályozzák.” 

A könyvben szerepel Bartal György is, aki a szerző távoli rokona, és akinek némely politikustársával egyetemben (akik neve mainapság utcanévként köszön vissza) jelentős szerepe van az eseményekben (vagy inkább az események kibonyolításában), de seregnyi, időben és térben némi kellemes lazasággal kezelt valós személyről olvashatunk, és így kinyílik, mégpedig a sok tragédia mellett és ellenére is üdén és izgalmasan nyílik ki a korabeli Pest (és Buda). 

Kép forrása

Intelligens úrilány

Kicsit ugyan ijesztő, hogy mindenki mennyire végtelenül korrupt, de mikor napirendre térünk, hogy bizonyos közéleti szerepek ezt szinte megkövetelik, tudunk egyébre is figyelni (mindenesetre a jelenség eléggé csüggesztő), és el tudunk mélázni a dolgok változatlanságán, midőn például a Magyar Hon egyik, 1874. szeptember 2-án megjelent apróhirdetését olvassuk, amelynek „Előkelő” címet adott a hirdető (vagy a szerkesztő): „Intelligens úrilány föltétlen magas rangú úriember ismeretségét keresi, aki rendkívüli és toilette kiadásaihoz nagyobb összeggel azonnal kisegítené, s ezért hű barátnője tudna lenni. Lakáscímmel ellátott leveleket kérek »Föltétlen diszkréció 500« jeligére, minthogy az utcai találkozástól tartózkodom.” 

Vagy az ilyen, a korabeli mindennapi élet alapos ismeretéről és a kellemes humorérzék pompás meglétéről tanúskodó sorokat: „A lány a legszebb korban volt, törékenynek és ártatlannak tűnt, ahogy átszellemült arccal kavargatta a jéghidegen felszolgált csokoládékrémes kapucínert. Az osztrák–magyar birodalom testvérfővárosából, Bécsből elterjedt a tévhit, miszerint a hidegen fogyasztott kávé megszépít, így a pesti úrikisasszonyok is naponta fogyasztották, aminek gyakran tüszős mandulagyulladás lett a vége.” 

Kép forrása

Lámpavas trilógia

Az utószóként közölt névmutató szerint meglepően nagyszámú valós személyt felsorakoztató regény elsőrangú mesélőről tanúskodik: Bartal Tamás, aki eredeti végzettsége szerint jogász – évek óta írja és közli a Lámpavas-trilógia egyes részeit (Lámpavas és pillangó, 2019, Lámpavas és a mindent látó szem, 2021) – nagyszerű mesélő, akinek könyvei különálló alkotásokként és tökéletesen megállják a helyüket, és szórakoztatják, nem is akárhogyan az olvasókat. A könyv már az első mondataival („1840 októberének hideg estéje volt. Artikulálatlan üvöltés rázta fel a Tabán környékét. Magából kivetkezve ordítozott valaki: – Lujzi! Luujzi! Luujzii!”) beránt, és nem is enged szabadon, amíg az utolsó szereplő életrajzának végén ki nem teszi a pontot. Az ilyen kis magyarázó részek („Ebben az időben az előkelő városi lakosok vezetékes víz híján a vízhordók révén jutottak folyóvízhez, amelyet akkor még mindenféle tisztítás nélkül ittak. A városi kutak jobbára salétromosak, vasízűek voltak, így a jómódúak szívesebben vásárolták a Dunából kinyert folyadékot. A vízhordók többsége családi vállalkozásként működött. A férfiember dézskában átmert a viezt a hordóba, majd a kocsival végijárta a várost, és hangos kiabálással hívták fel a környéken lakók figyelmét, hogy friss Duna-vizet vásárolhatnak. Míg az asszony a kocsit őreizte, a férfi faputtonyban felhordta a vizet a bérházak lakásaiba. A tarifa emeletenként változott, hiszen nem kis teher volt fellépcsőzni a felsőbb emeletekre egy hordónyi vízzel”) pedig aranyat érnek, nem csak a kutatóknak, történészeknek, hanem a nyitott és intelligens olvasóknak is – és soha egy percre nem akasztják meg a történet fősodrát. 

Igen jelentős és jó olvasói élmény ért január elején (jó év lesz ez, úgy érzem), és ezt Bartal Tamás Lámpavas és harisnyatű könyvének is köszönhetem. Kívánom hát minél több olvasótársamnak ugyanezt az élményt. 

Bartal Tamás: Lámpavas és harisnyatű. Igaz történet alapján. Múlt-kor Kulturális Alapítvány, Budapest, 2024.