Jenei Gyula monolitszerű versei nem adják könnyen magukat, de azoknak, akik megküzdenek a hosszú sorokkal, hosszú mondatokkal, hosszú versekkel (amelyek sorát még véletlenül sem szakítja meg holmi pársoros, rímes csengésbongás), olyan elképesztő, túlzás nélkül katartikus olvasói élményben lesz részük, hogy festeni sem lehet különbet. 

Kép forrása

A lírai keselyű 

A hét ciklusba (Hagyományok, Évek, Hitek, Helyek, Utak, Távolságok, Halálok) rendezett versek tökéletesen kipreparált keresztmetszetét adják egy értelmiségi életnek, egy érzékeny lelkű férfi életének (ennek vállalásához, jegyzem meg gyorsan, nem kis bátorság kell manapság), gondolatainak, emlékeinek, szerelmeinek, útjainak és legfőképpen filozófiájának. De milyen is ez az életfilozófia? A Medencék, méretek, évek című vers – amelynek „kerettörténetét” az adja, hogy a lírai alany úszik, és közben gondolkodik – például remekül megmutatja ezt: szinte mániákusan önelemző, körkörösen épülő gondolkodásmód, amely keselyűként kering a zsákmány fölött, ahol a zsákmány nem más, mint a nehezen kimondható igazság az élet dolgairól; illetve nem is nehezen mondható ki, hanem jól és pontosan mondható ki nehezen: de a lírai alany (vagy a lírai keselyű, bár ez kicsit méltatlanul torz kép ide) addig kering a zsákmány fölött, addig fogalmazza újra és újra, addig keresi másik és megint másik szögből a nyitókulcsot, amíg megleli – nem biztos, hogy egyazon versen belül leli meg, lehetséges, hogy a teljes könyv adja ki a választ… ráadásul az olvasóban… de megleli. 

Kép forrása

Tabuk és szégyenkezés nélkül

Ugyanakkor vajon szabad-e egy ilyen független, komoly és szinte komoran fegyelmezett költészetet egyetlen válaszra szűkíteni? Természetesen nem. Nemcsak egyetlen jó megoldás létezik hát, amelyhez a lírai alany a jó, a jobb és a legjobb változatok megtalálása árán és révén jut el, hanem sok jó megoldás létezik; itt, ebben a kötetben egy komoly férfiember veszi számba életének a dolgait, vizsgálja meg – tabuk és szégyenkezés nélkül – személyiségének többnyire az árnyas oldalait, értekezik emberi kapcsolatairól, hibákról, örömökről – mégpedig univerzális igénnyel. 

És igen, megvan a kulcs, ez az univerzális igény – ez, mondhatni, már az írásképben, a szerkesztési elrendezésben, a tipográfiában is tetten érhető: a hosszú sorok, a nagylélegzetű mondatok, versek mind arra utalnak, hogy itt az életnek a maga teljességében való leírására tett – hangsúlyozom, rendkívül sikeres – kísérletnek vagyunk a szemtanúi. 

Hadd mutassak egy példát minderre – valójában bármelyik versből idézhetnék, de most a Gyávaság című alkotás végét idézem. A szöveg – miután részletesen végigveszi, mitől fél a lírai alany – így végződik: „…régen, mondjuk, a kullancstól nem féltem. nem tudtam, / hogy létezik, de valamitől nem félni, mert / nem tudunk róla, az méh nem bátorásg. vagy / a nem tudás is lehet bátorság? és az ismeretek, / az előítéletek tesznek bennünket gyávává? istentől is / félek, pedig őt állítólag nem is hiszem. én annyi, de / annyi mindentől félek! talán csak abban vagyok bátor, / hogy néha bevallom a gyávaságom.” 

Kép forrása

Egyedülálló kuriózum

Kellemesen, máskor meg felkavaróan sűrű, nehéz szöveg, afféle mantrák sora Jenei Gyula mindegyik verse az Isteni műhiba című kötetből, és ahogy a szerző írja A menedzser című versében: „…az igazi művészet, az igazi irodalom nem adja / könnyen magát, és sokféleképpen értelmehzető”. 

Ennél szebb végszót rajzolni sem lehetne, de azért még egyszer el kell mondanunk: Jenei Gyula robusztus verseket tartalmazó, remek könyve egyedülálló kuriózum a kortárs magyar költészetben, minden sora és minden pillanata kristálytiszta logika, ugyanakkor magasan röppenő költészet – mindenképpen olvasásra (mégpedig többszöri olvasásra) ajánljuk. 

Jenei Gyula: Isteni műhiba. Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2024.