„A múlt nem múlik el soha” – rémlik fel Vilja tudatában egy évtizedekkel korábban látott felirat, ami akkoriban nagyon is valóságosnak tűnt. Persze akkor még senki nem sejtette, hogy néhány hónappal később leomlik a Berlini fal, és hogy az NDK, ami 40 éven keresztül létezett, egyszeriben eltűnik a világ térképeiről. De Vilja, még ha valami különös látnoki képességgel sejtette volna is e nagy történelmi pillanat bekövetkezését, arra végképp nem gondolt volna, hogy a fal leomlása nem csupán a világtérképeket rajzolja át, de, mintegy szimbolikusan, maga alá temeti az egész gyerekkorát és az addig szilárdnak hitt identitását is.

Kép forrása

Titokzatos levelek

A finn író debütáló regénye, – mely hazájában hangos sikert aratott és 2022-es megjelenése óta öt nyelvre ültettek át – a Partvonal Kiadónak köszönhetően már magyarul is olvasható Divinyi Anna fordításában.

A könyv sikerének egyik titka az a történetkezelési mód, mely összekapcsolja a személyes történetet, illetve privát szférát az egykori NDK történelmének eseményeivel, a nyolcvanas évek elejétől ’89. október 8-ig, Németország újraegyesítéséig.

Mi marad belőlünk, ha egy váratlan momentum egyszeriben átírja a korábbi emlékeinket, és az elveszett múlt okán nemcsak minden korábbi valóságunk, de a múltban gyökerező jelenünk is esetlegessé és homályossá válik?

Efféle kérdések foglalkoztatják a regény főhősét, az újságíróként dolgozó, harmincas évei végén járó Vilját, mikor egy apja halála után megtalált levélköteg révén rádöbben, hogy az általa ismert családtörténetnek semmi köze sincs a valósághoz.

A titokzatos levelekből, melyeket egy ismeretlen nő írt az apjához, nem csupán kettejük éveken át tartó viszonyára derül fény, de ami ennél is különösebb, hogy a levelekben a nő saját gyerekeként ír – az akkortájt 4-5 éves, következetesen Gesztenyeként említett – Viljáról, akinek sejtelme sincs a levélíró kilétéről. 

Kép forrása

Két szálon sok kérdéssel

A két idősíkon futó regény egyik szála a múltba vezet, Markus Siltanen finn újságíró múltjába, aki 1984-ben érkezik családjával, (feleségével és két gyerekükkel, Viljával és az egyéves Matiasszal) Kelet-Berlinbe egy baloldali lap tudósítójaként.

A másik történetszál 2011., amikor is Vilja Berlinbe utazik, hogy fölfedje gyerekkora titkait.

Nyomozása közben elevenedik meg a múlt, a nő keresésére indul, és miközben találkozik szülei régi barátaival, apja egykori kollégáival, több perspektívából mesél a volt NDK mindennapjairól és az átalakulásról.

Az ideológiai kiindulópont (Vilja személyes kötődéséből adódóan) apja politikai meggyőződése, aki élete végéig elkötelezett szocialistaként harcolt a Nép Barátja újságírójaként, és személyes tragédiája különös módon fonódott össze a kommunista rendszer bukásával. 

Ellenpontozásként tűnik fel az anya látószöge, aki (ugyan távol tartotta magát a napi politikától) egyre szűkebbnek érezte a vasfüggöny általi határokat, és örömmel időzött barátnőjével a „fal túloldalán”, valamint a kommunizmussal szembenálló, Helsinkiben élő nagyszülők. 

És ott van persze az időközben felnőtt Vilja nézőpontja, aki úgy tűnik, nem jött rá, hogyan békíthetné ki magában rajongásig szeretett apja „politikai örökségét” a saját (apja nézeteivel szembenálló) meggyőződéseivel, mellettük pedig számtalan mellékszereplő – az egyesítés nyertesei és vesztesei. Barátok, ismerősök, azok közül, akik tömegesen hagyták el az NDK-t, a fal összeomlása előtt, és azok közül, akik a végsőkig küzdöttek a régi rendszer fennmaradásáért. 

Kép forrása

Élmények, emlékek, kutatások

Dacára, hogy az ideológiai háttér nem tűnik mindig megalapozottnak, a sokféle nézőpont ütköztetése, a karakterek hitelessége és a volt NDK-ban uralkodó életérzések, a kelet-németek mindennapjainak bemutatása, valamint nem utolsósorban a finnek és kelet-németek kapcsolatának ábrázolása a regény legfőbb erőssége.

A könyv megírását 10 éves kutatómunka előzte meg, ráadásul az 1980-ban született, (civilben oknyomozó újságíró) szerző „gyerekkora legszebb éveit” maga is Kelet-Berlinben töltötte a családjával. Pontosan abban a hatalmas betontömbben, ahol egykor a regénybeli Vilja lakott, és ahol 30 évvel később lakást bérelt a nyomozás időtartamára.

Valószínűleg e személyes tapasztalatoknak köszönheti a regény másik nagy erényét: a szenzibilitást. Az érzéki benyomások plasztikus láttatását, amitől a töredékesen felbukkanó emlékmorzsák valóban életszagúvá válnak.

„Amikor a tizennyolcadik emeleten kinyíltak a liftajtók, elárasztotta a szag. Ugyanaz a szag, ugyanaz huszonöt év után, gondolta Vilja, és bár más körülmények között az arcára nyomta volna a sálat, és megvédte volna magát a szemetes csúszda bűzétől, most engedte, hogy az édes, rothadó szag áradjon. belé.”