Erős atmoszféra terjeng a könyvben, de megértem, ha valaki másodszor már nem kívánja elolvasni; mégis fontos, hogy olvassunk ilyen könyveket is, hogy lássuk, sőt próbáljuk meg kitalálni a másféle kultúrákat (mert a miénket a maguk szerencsejáték-függő embereivel ismerjük már), hogy ne záródjunk teljesen be – Elisa Shua Dusapin könyve tökéletes eszköz ehhez. 

Kép forrása

Tébláb egy különös világban

Lassú sodrású – egyenesen sodródású –, kifinomult könyv a fiatal, 1992-ben született francia-dél-koreai író, Elisa Shua Dusapin (akinek korábbi, Tél Szokcsóban című könyvéről írtunk már, amelyben alig történik valami; a kötet fülszövege és a választott idézet már-már politikai thrillert vagy egyenesen akciófilmet idéző történetet sejtet ugyan (nem beszélve a Roland Barthes mottóról, amelyik pedig társadalomfilozófiai értekezést: „A pacsinkó egyszerre kollektív és magányos játék. Gépek hosszú sorokban; az emberek állnak a sajátjuk előtt, egyedül játszanak, rá sem néznek a szomszédjukra, pedig a könyökük szinte összeér”), ezért az olvasó – hacsak a szerző korábbi könyvén nem edződött meg eléggé – ugyancsak meglepődik, amikor ezt az egészen sajátságos prózanyelvet falni kezdi, amelyik nemcsak magát az olvasást lassítja le, de egyenesen másféle olvasói attitűdöt vár el, sőt követel meg tőle, különben úgy téblábol ebben a különös világban (ahol szinte semmi sem történik), mint John Travolta az elhíresült mémben. 

Kép forrása

Lassan mozduló történet

„A Svájcban élő Claire Tokióban tölti a nyarat. A nagyszüleit látogatja meg, akik az ötvenes években menekültek el Koreából a polgárháború elől, játéktermet nyitottak pénznyelő pacsinkóautomatákkal, és nem tértek vissza a szülőföldjükre. Claire sosem tanult meg igazán koreaiul, ezért nagyszüleivel csak néhány angol szó. koreai kifejezés és egy sor eltúlzottgesztus segítségével tud kommunikálni. Miközben próbál valahogy kapcsolódni koreai örökségéhez, francialeckéket ad egy japán kislánynak, Miekónak, aki a fejébe veszi, hogy meglátogatja a pacsinkótermet. Dusapin regénye identitásról, nyelvről és családi bűntudatról mesél egy vibráló, csupa neon nagyváros inszomniás nyarán”, mondja a fülszöveg. Lassan mozduló „történet”, Claire tengés-lengése, fura, de nem sok érdekességgel kecsegtető viszonya a tanítványával és annak édesanyjával (akiket elhagyott az apuka, ezért szomorúak), sok üldögélés, tetriszezés, utazgatás, néha a múlt felemlegetése, és egy egészen sajátságos unoka-nagyszülő kapcsolat: ebből áll össze a könyv, amit én a röghöz való kötődésről szóló regénynek érzek elsősorban – a rögtől szakadt nagyszülők immár nem tudják elhagyni új, választott és annyira nem is kedvelt otthonukat sem. 

Kép forrása

Idegen kódok, szép mondatok

De talán tényleg nem az akciót kell keresni a könyvben (bár a választott idézet, amelyik politikai pártok finanszírozását sejteti a szerencsejátékból befolyó pénzből, még sokáig kísérti az olvasót); én magam is fordítottam (igaz, csak angol közvetítőnyelvből) távol-keleti szöveget, és mindvégig az volt az érzésem, ami ennek a könyvnek az olvasása közben: hogy valami nagyon fontos kulturális kódot, valami, az ott élők számára teljesen egyértelmű utalásrendszert nem értünk… és így nem is tudjuk annak olvasni a szöveget, aminek szánták, csupán annak, aminek érteni tudjuk, amit primer módon látunk benne. 

Így aztán tényleg nem marad más az olvasónak, mint a könyv szabályai szerint eljárni: lelassulni, átadni magát a hangulatoknak (mert abból – a szerző korábbi művéhez hasonlóan – jócskán van ebben is, igaz, elsősorban szomorkás hangulat, ami egy harmincéves ifjú hölgyet csak a legritkább esetben jellemez), és gyönyörködni a mondatokban. Mert azok szépek: „Eszembe jutott valami – mondja Mieko egy idő után. – Nekünk is úgy kellene meghalnunk, mint ahogyan az állatok vedlenek. Minél idősebbek lennénk, annál vékonyabb lenne a bőrünk. A végén minden belső részünk látszódna, az ereink, a csontjaink, az érzéseink, minden. Ráadásul a bőrünk olyan lenne, mint egy tükör. És az emberek visszatükröződnének bennünk, míg végül teljesen átlátszóak nem lennénk. Ha idáig eljutnánk, akkor elmennénk a gyerekünkhöz, és átadnánk neki az utolsó leheletünket.” 

De még finom humorra is futja a sok szomorkodás és kifinomultság közepette: „A vagon falának dőlve a szemben lévő ablakban figyelem az utasok tükörképét. Egy kamasz a telefonján lóg, fülhallgató van rajta. Három fiatal nő magas sarkúban. Az egyik a mellette lévő lány szemüvegét használja tükörnek a sminkeléshez, a harmadik felhúz egy szürke rövid tüllszoknyát a kosztümnadrágjára, amit gyorsan le is vesz. Szombat este van, emlékeztetem magam. Néhány férfi figyeli őket. Egy kicsit arrébb másik fiatal nő. Kerek arc, kövérkés kar. Nem jó a hossza a nadrágjának, fel kellene hajtani. Megmozgatom a lábamat, akkor veszem észre, hogy én vagyok az. Kiegyenesedem, és zavaromat leplezve gyorsan úgy csinálok, mintha tetriszeznék.” 

Elisa Shua Dusapin: A pacsinkógolyók. Fordította: Kiss Kornélia. Magvető Kiadó, Budapest, 2024.