Bevallom, bizonyos oldalakon hetekig tartott átrágni magam, egyrészt mert dühített az Alien-univerzumban (és -ból) jól ismert csavar (végy egy elhagyott bolygót, tegyél rá embereket és rájuk vadászó xenomorfokat, aztán írj, írj, írj – nagy baj nem lehet belőle, mert a fő dolgokhoz nem nyúlsz, azt átírni úgysem tudván stb.), másrészt mert a kilogó, méretes pedagógiai lólá… xenomorf-farkak elszomorítottak. Értem én, hogy divat, de hadd unhassam azért egy kicsikét!

Kép forrása

Elhárított spoilerveszély

Nagyon irigylem Scott Siglert, amiért ezt a regényének elejére oda merte biggyeszteni ezt a bevezetőt (a megmosolyogtató „Kérés tőlem, a szerzőtől hozzád, az olvasóhoz: ne spoilerezz!” címmel): „A világunkban minden összekapcsolódik. Minden, amit felteszel a netre – egy blogbejegyzéstől kezdve az Amazonon és a Goodreadsen megjelenő értékeléseken át a Youtube-hozzászólásokig és az egyszerű tweetekig –, azonnal láthatóvá válik más olvasók számára, akiket ugyanolyan könyvek érdekelnek, mint téged. Sokat dolgoztam, hogy lebilincselő történetet alkossak néhány olyan csavarral, amely a reményeim szerint váratlanul ér majd. Ha úgy döntesz, hogy írsz az Aliens: Falanxról online, akkor, kérlek, légy olyan udvarias olvasótársaiddal szemben, hogy nem említed meg ezeket a meglepetéseket. Akik szeretnek olvasni, azok mind tudják, hogy csak egyetlenegy lehetőségük van első alkalommal élvezni egy könyvet. Akik kedvelik az Aliens-sorozatot – velem együtt –, értékes pillanatokat élhetnek át, amikor újabb és újabb részleteit fedezik fel ennek a régóta kitartóan velünk lévő univerzumnak. Akár tetszik ez a könyv, akár megutálod, arra biztatlak, hogy mondd el, mit érzel, de vedd figyelembe mások élményeit. Kerüld a spoilerezést, és hagyd, hogy mások is átéljék az első találkozást!” 

Na most azon túl, hogy hülyének nézi az olvasót (hiszen még a legretkebb könyves oldalakon is kis csillaggal jelzik, ha spoilerveszély következik, és akkor az első találkozást áhító olvasó el tudja dönteni, tovább olvas-e vagy sem), azért van ebben valami szexiség, nem tagadom… bár lennénk mind ilyen bátorak! Ugyanakkor olyan olvasói elvárásokat kelt, aminek egyszerűen egyetlen könyv sem tud megfelelni – pláne az untig ismert Alien-univerzumban, amelyben egész komoly filozófiai rendszerek is működésbe léptek már az elmúlt években, amelyek aztán tényleg elgondolkodtatnak, ha ezredszerre találkozunk is velük! –, amelyeket nem tud sem hozni, sem beteljesíteni. 

Kép forrása

Tanmese tanmese hátán

Anélkül, hogy felrúgnám Scott Sigler kérését, annyit azért el kell árulnom, hogy a cselekmény – hiszen nem a fősodor alapvető filozófiai kérdéseire reflektál, azaz hogy mi célunk az ellenséges világegyetemben, ki teremtett, egyáltalán teremtett-e minket, és miért tör mindenki a pusztulásunkra – egy marginális helyszínen, egy Ataegina nevű bolygón játszódik, ahol a lakosság középkori körülmények között él, és hogy ez ne legyen elég baj, a bolygót xenomorfok uralják, akik a néhány erődbe szétszóródott emberekre vadásznak. Az erődök között afféle önkéntes futárszolgálatok látják el a hírviteli, gyógyászati és kereskedelmi feladatokat, akiknek a munkája épp annyira önkéntes, mint azt el tudjuk képzelni: aki nem hajlandó kimerészkedni a biztonságos falak közül a vérszomjas xenomorfok közé, megnézheti magát. (Látod, Scottie, nem spoilereztem.) 

A baj csak az, hogy a könyv háromnegyede ennek az erődéletnek a leírásából áll, ami izgalmas ugyan a maga módján, de az olvasó azért elnyom egy apró, de annál árulkodóbb ásítást, amikor rájön, hogy ez klasszikus tanmese arról, mily korlátoltak az olyan felkapaszkodott, gátlástalan és gonosz vezetők, mint amilyen a könyv főhősnője erődjének a vezetője is. És ha már tanulság: egy kis feminista tanmese is a történet, hiszen olyasmiket tud és csinál meg ez a törékeny lányka, amiket mások, különösen a férfiak nem tudnak megcsinálni. (Ellenben gyáván elfutnak.) 

Kép forrása

Meglepő… volna, ha… 

Azt azonban meg kell adni, hogy az utolsó néhány fejezet néhol valóban meglepő (volna, ha nem láttunk volna már mindent és a fordítottját is ebben a nagy igyekezetben, hogy mentül több csillogó kitinpáncélt nyúzzanak le a témáról az egyszeri szerzők), és egészen vagányul elmozgatja a szerző a dolgokat a kiindulási pontokról – de vajon ki jut el odáig a kásahegyként tornyosuló első háromnegyed rész után? Hát én eljutottam. Nem mondom, hogy nem érte meg, mert minden, ami Alien, azért alapvetően jó – de hanyatt nem vágtam magam tőle. Bocs a fanyalgásért, mester, de talán nem kellett volna túl nagy elvárást kelteni a szegény olvasóban. 

Scott Sigler: Aliens: Falanx. Fordította: Habony Gábor. Szukits Könyvkiadó, Budapest, 2023.