A Magvető Kiadó az Irodalmi útikalauzok elnevezésű sorozatában (melyben egyebek mellett megjelent Csáth Gáza Szabadka szépségeiről és Szerb Antal Budapest kalauz Marslakók számára című műve is) jelentette meg a Kosztolányi Dezső prózai írásaiból, cikkeiből és leveleiből összeállított kötetét, és egészen ízes, élvezetes, ínyenc különlegesség született Schmal Alexandra válogatásában. 

Kép forrása

Felfoghatatlan turistahelyszín

„Ilyen gondokkal foglalkozva lassanként megérkezünk. Sötét csömör tükröződik az arcokon. A tenger sima volt, mint a korcsolyapálya, még csak meg se moccant, hintázni se igen akarta a szegény magyarokat, akik élményekre ajzottan ültek a vászonszékeiken, és édesen féltek. Petrezselymet árultak a nők is, nem akarta őket megtáncoltatni a tenger, az öreg gavallér. Az az izgalom, mely reggel sápadt az arcokon, most szürke, szomorú csalódás alakjában tűnik fel”, írja Kosztolányi – ó micsoda fenséges és pompásan válogatott szavakkal! – a Kosztolányi Velencéje című könyv egyik szövegében arról, milyen vágyakkal érkeznek Velencébe – és hogyan csalódnak picit… – honfitársai. 

Pedig akkor még nem látszott annyira, mi lesz napjainkra ebből a városból, micsoda felfoghatatlan turistahelyszín: mintha saját lakói, saját élete nem is lenne, csak egy Patyomkin-víziváros volna, vagy ahogy Kosztolányi írja: „Nekem mindig érthetetlennek tetszett, hogy ebben a farsangoló, bálteremszerű városba a vegetatív élet megy a maga útján, hogy a villákban, amelyek alját a lagúna hervadt vize nyaldossa, szabóműhelyek, sajtkereskedések, kórházak vannak, hogy az emberek nemcsak mutatványos, dekoratív, kirakatféle életet élnek, de üzleteket kötnek, a babaszobákban szűk díványokon hevernek, a remekbe készült reneszánsz kastélyokban dolgoznak is. Úgy érzem, itt mindenki csak átutazóban van, s az élet itt csak színjáték. A kilincseket megbámulom, de sohase gondoltam arra, hogy velük kapukat nyitogatnak.” 

Kép forrása

Velence – Kosztolányiék korábban

Jó látni, hogy Velence – Kosztolányiék korábban legalábbis – még nem volt az a túlárazott, lépni-sem-lehet turistacélpont (talán – vesztére – a világon a legnépszerűbb), mint ami manapság, és lehetett itt élni szinte életvitelszerűen, mint erről Kosztolányi haza írt levelei tanúskodnak („Kedves édesapám… Mi itten nagyon jól, olcsón és kellemesen éltünk. Olaszokkal béreltünk a parton egy capanát, az időnk java részét künn töltöttük a tengerparton, reggelé tíztől délután hatig meztelenkedtünk, aztán rendesen bementünk Velencébe, és csak késő este tértünk vissza. Szobánként napi 35 lírát fizettünk, lenn a szalonban ettünk, többnyire gyümölcsöket”) – ugyanakkor a város varázsa és vonzása éppen pontosan ilyen volt, sőt talán még erősebb, mert nem lógtak/nyüzsögtek fürtökben az emberek minden egyes pontján. 

Kép forrása

Tökéletesen komponált szöveg

Kosztolányi biztos kézzel veszi sorba Velence minden látható és kevésbé látható vagy egyenesen eldugott részletét, mutatja be magának, családjának és a „szélesebb irodalmi közönségnek”, és rendre olyan nemzetkarakterológiai eszmefuttatásokat is olvashatunk, hogy kiráz a hideg a tökéletességtől, arról nem is beszélve, hogy a mai napig érvényesek. (Régi és örömteli megfigyelésem, hogy Kosztolányi minden megszólalása, a legnyulfarknyibb írása is annyira tökéletesen komponált, hogy párját ritkítja – évek óta olvasom, és sehol nem találni még egy közepes szószerkezetet sem, minden hibátlan.) Helyenként Jerome K. Jerome humora köszön vissza, akinél ékesebben és szellemesebben (egyebek mellett) a tengeren hánykolódó utazókról senki nem írt, de az egész könyv üde, mély, gondolatébresztő, kellemes, élvezet olvasni, és hipphopp, egykettőre vége is van… Csodálatos lenne, ha további írók további városairól, utazásairól is jelennének meg hasonló gyűjtemények, de bármi jöjjön is, Kosztolányi Velencéje kimagaslik a mezőnyből, és bizony Velence is büszke lehet, hogy volt egy ideig neki Kosztolányija. 

Kosztolányi Velencéje. Kosztolányi Dezső prózai írásaiból, cikkeiből és leveleiből összeállította Schmal Alexandra. Magvető Kiadó, Budapest, 2024.