Németh András posztumusz kötetét olvasva nemrégiben látogatást tettem a holt költő versuniverzumába, hogy megkaphassam életszépségeket és létveszteségeket megfogalmazó üzenetét, s kötete oldalain végigkísérjem egész életét meghatározó pusztulás-megmaradás stációit. 

A 2021-ben elhunyt szerző egy korábbi bemutatkozásából megtudjuk, hogy nehezen boldoguló családba született, s mindig távol tartotta magát a különböző asztaltársaságoktól, jóllehet versei rendszeresen megjelentek mértékadó lapokban. Kötetek is már mögötte. Bár jogi végzettségre tett szert, mindvégig társának tekintette az irodalmat. 

Posztumusz kötetét, amely a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában jelent meg, konfliktuskezelési kísérletek, önismeret, önreprezentáció kíséri végig. Megszólalásmódja sem szokványos, versvilágában kalandozva az olvasó Németh András létmegtapasztalásainak különböző eseményeit és színhelyeit összerakva vonhatja le a végleges konzekvenciákat, jóllehet maga a szerző is folyamatosan a bizonytalanság kötelén egyensúlyoz: „Statisztikáról meg honderűről / hetedfeles hosszú évtizedsort/ megéldegélőként, hogy beszéljek / direktgyalázó lumpentömegből / hadat kiállítóknak?”

Költői világának értelmezése során Németh Andrást a poéta doctus kategóriájába sorolom, ihletét gyakran meríti olvasmányélményeiből, mitológiából, idegen kultúrákból, így utalásainak megértéséhez az olvasó műveltségére is szükség van. Olvasáskor pillanatképek sokasága villódzik előttünk; létélményeinket emberléptékkel mérni azonban szinte lehetetlen, a szerző is szkeptikus-komoran jegyzi meg: „Megpróbáltam a hangyák szintjére / lehúzni az eget”. Olvasatában talán csak a szürrealista festő, Magritte tudná visszaadni, megteremteni ecsetjével mindazt, amit az ember nem tapasztalhat meg, hiszen ott maradt a térben édenkertüresen, távol elérhetetlen mélységektől és magasságoktól. A poétikai hangulat is ennek megfelelően kellően rezignált már a kötet Ballagva című nyitóversében is. „…szóvirágokkal szőtt / mondatok nélkül is megértem, / a legtarkább rét/ fiatal pásztorok legeltetési helye lesz…a hozzám szegődő télben már nincs miért hazavinni szirmában a nyarat”.

Az önleleplezés fokozatai, saját személyiség-lényegének bizonytalansága számos versen vonul végig, folyamatosan önmonitorozást végez, és nyilvánvaló, kapcsolati hálóját jelentősen meghatározhatta a felismerés: ha sokan látnak bennünk valamit, akkor egy idő után mi is másként tekintünk önmagunkba. Folyamatosan beárnyékoljuk önnön lényegünket, így Németh András kapcsolatrendszerét is jellemezhetjük Carl G. Jung egy igazán ideillő kijelentésével: „A bennünk lakozó sötétség ismerete a legjobb módszer, hogy megbirkózzunk a másokban rejlő sötétséggel.”

Németh András alanyi költő, gondolatvilágának középpontját belső világának kinyilatkoztatása határozza meg; a külvilág tárgyainak, teremtményeinek, az ismeretlenbe táguló tereknek a körülírása is benső lényegének visszatükröződése „…létezhetnek egyelőre / számunkra belakhatatlan terek. Azokban / mit keresne három dimenzió szegénye, / az áldott, önmagán túlnőni szándékozó / ember.”

Németh András vallomásos-biografikus énje feltárásának nagyszerűsége abban rejlik, hogy el tud mondani valamit másként arról, amit egyébként már tudunk, s ezáltal új perspektívát nyit meg a megformálás és a nyelv segítségével. 

Valójában nemzet- és emberiségtörténet sűrítése ez a költészet, egyszemélyes megpróbáltatások és veszteségélmények közösségre vetített következményeivel, melyből sokszor csak a kétkedés, a bizonytalanság marad számunkra, nem tudjuk miként alakul test és lélek kapcsolata, nem tudjuk, lehet-e hinni a nem megtapasztalható létezőben, az intuiciókban. Tele vagyunk tagadással, s közben folyamatosan arra is gondolunk, hogy valójában tagadni csak a létezőt lehet, így nyerhet a látszólag nem létező bizonyosságot. „Önismeret / ma meztelen/ személyiség / önismeret / mi préda benn/ ha kinn a vég / önismeret/ halált hozó / önismeret, dühödt golyó …”

A ’lélekösszkomfort’ a szerző nagyon szemléletes megfogalmazásában csak egy állandó pályán   haladó égitest számára lehetséges; „vak magány nem gyötri, olyan éteri hosszú / ideig válhat ember fényjele felett reménnyé.”

Németh András verseit figyelmesen kell olvasni, alkotói energiája sodrásában készenlétben kell állni az élményfolyamatok folyamatos befogadásra. Formakészlete nagyon gazdag, opusaiban hagyományos versrendszerünk megújított és továbbfejlesztett versformáit is megtaláljuk. A szerző a nyelv erejével alkot összehasonlításokat és asszociációkat a maga teljességére törekvő szubjektivizmusában.

Verseiben a metrikus tagolására nagyon jellemző az áthajlás alkalmazása. A sorvég ilyen esetekben szorosan összetartozó szavakat választ szét, a verssor végével a mondat nem zárul le, így közelebb érezzük magunkat az élőbeszédhez. Csak néhány nagyon jellemző példát említek erre a jelenségre („Iliász vagy Odüsszeia? Tanulságeposz, Komlós Jánosné: Megint jönnek az ellenkomponensek, Bibliában előre lapozó gondozott karácsonykor”)

Németh András kötetében kiemelt helyet foglalnak el a Homo geometricus versek és a Nyersprózák ugyancsak számozott darabjai. Az egykor fontos dolgok persze csak látszóleg veszítik el a jelentőségüket a visszaemlékezés során, a sorsbeszéd egyfolytában arra irányul, hogy erőfeszítéseink az univerzumban való munkálkodás során kudarcot vallanak-e vagy sem.

Mindebből nyilvánvalóvá válik, hogy az elvesztettségérzés megtapasztalása mindenképpen szükséges a cselekvőképesség megerősítéséhez, ezt összegzi a Jobb híján ars poetica idősíkok, létmódok és létintervallumok összecsúsztatásával. „Szeretem az eltökélteket…a testükkel, lelkükkel minden képzelgés nélkül / látszatcélt keresőket…a kezdet örökösen ingatag, jelet / fölmutatni képtelen honát…”

A versek lélektani háttere lehet az is, hogy megtapasztalásaink során elveszett vagy megrendült az égbe és földbe vetett bizalom. Ez az érzés pedig még egy madársorson keresztül is vetíthető az emberre, „…rossz rádöbbenni, milyen sorsban részesíti héjtól / éppen megszabadult pihejószágát / a kegyetlen természet”, a nyugodt élet mégsem elégíti ki sem az embert, sem a lelkes jószágot, a nyugodt élet nem ’termel’ hősöket.   

Költészetértelmezés során felmerül bennem a kérdés, hogy az olvasó saját gondolatmenetével meghamisíthatja-e a szöveget. A betű ugyanis olvasás közben kiszolgáltatottá válik az értelmezés során. Minden attól függ, hogy az élmény miként áramlik át a test és a tudat érzékcsatornáin. Szerző és olvasó egyaránt azokat a tartalmakat keresi, melyek csak önnön lelkük mélységeiben bukkanhatnak fel.

Új attitűd jellemzi Németh András költészetét, egyéni felfogásának lenyomatában hangulatai, értelmezései teret nyernek. Művészi önfeltárásában gondolati, intellektuális lírát teremt, verszöveteit tényszerű megállapítások, rövid, tömör igazságok építik fel, de nem sokáig időzhetünk felettük, olvasás közben újabb áramlatok felé sodródunk, igyekszünk a fény felé, hogy végül elérhessünk a lélekkikötőbe, ahol bizonyosságot szerezhetünk arról, miként tud az ember mikrovilágának folyamatos tágításával elérhetetlen magasságokba jutni. Amikor az olvasó a kötet végére ér, s értékekkel gazdagodva elhagyja a szerző személyes lírai szféráját, nem véletlenül jut eszébe egy gondolat Mészöly Miklós A tágasság iskolája című kötetéből. „A művészet értéke és tartóssága attól függ, hogy milyen mértékben képes egy kor létezésélményét a kor össztudásának fókuszában felmutatni.”

Németh András: Föléd hajolni kész időtlen arcom. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024