Nem ismerem a szerzőt személyesen, de amikor a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában megjelent vallomásregényét olvasni kezdtem, rögtön felkeltette érdeklődésemet, hiszen – az ellentétes minőségek párosításával – már a cím is arra utal, hogy érdemes végigkísérni annak az írónak az életeseményeit, aki folyamatosan az élet érintésére vágyott, s az írás számára esélyt jelentett a fájdalom feloldásra. Vajon milyen üzenete lehet egy közel 400 oldalas regénynek, amelynek a szerzője, és egyidejűleg főhőse is, úgy véli, nem tud igazán azonosulni az írói léttel, mégis folyamatosan belső késztetést érez és küzd önmagával, hogy kialakuljon írói identitástudata?

Kép forrása

Bevezetőként megállapíthatjuk, hogy az elbeszélő, mint a vallomásregény hősnője mélyen azonosul karakterével lelki életének, életeseményeinek, törekvéseinek, világfelfogásának feltárásával. Egy életút megismerése, értelmezése során úgy gondoljuk, az ember mindenekfölött boldogságra vágyódik, problémamentes életre, valójában azonban igaza van a híres francia filozófus-matematikusnak, Blaise Pascalnak, aki Az ember nagysága és nyomorúsága című könyvében hangsúlyozza, hogy az ember semmit sem kerül jobban, mint a nyugalmat. És semmi sincs, amit meg ne tenne a nyugtalanság érdekében.

Saád Katalin hosszú éveken keresztül naplót írt, a számára fontos személyek dokumentumait is gondosan megőrizte, majd elsősorban önigazolás, önértékelés céljából a megfelelő fejezetekbe beépítette. A regény szerves részét jelentik ezek a napló- és dokumentum részletek, valójában az ott közzétett gondolatok segítségével tapasztaljuk meg, hogy a szerző hogyan veti le álarcait, s mutatja meg önnönmagát őszintén, a maga valóságában.

A szerző kiemeli, hogy egész életében leginkább a szerelemre volt képes, nem az együttélésre. Nyitott párkapcsolatban élt, tisztában volt vele, hogy a társát és a szeretteit nem lehet megváltoztatni, mégis ettől a helyzettől szenvedett a legjobban, egyszerűen kudarcélményként élte át.

A főhős nem mindennapi élethelyzetei és egyéni gondolkodásmódja ellenére is azonnal szívünkbe lopja magát; szenvedéstörténetének részletezése során legtöbbször úgy érezzük, hogy mindenki mással szemben neki van igaza.

Milan Kundera úgy véli, egy regény alakjai a szerző saját meg nem valósult lehetőségeit tükrözik. A személyes megítélés persze nagyon nehéz, a megközelítés sem biztos, hogy mindig hiteles. Igaza lehet Albert Camusnak is, amikor azt hangoztatja, hogy „soha ember meg nem kockáztatja, hogy olyannak ábrázolja magát, amilyen”. Én mégis úgy gondolom, hogy ebben a nagyszerű regényben a szerző gondolatvilágába és az élettitkaiba való bepillantás lehetősége megcáfolhatja a francia író véleményét. Saád Katalin visszaemlékezései hihetetlen valóságkonstruáló erővel rendelkeznek, ez teszi a főhőst és az életét meghatározó személyeket hitelessé. Persze olvasáskor néha az is megfordul a fejünkben, hogy felesleges önismerettel foglalkoznunk, ha mások úgyis jobban tudják, hogy kik vagyunk.

A Sár és ragyogás lélektani-analitikus regény, a főhős lelkiállapotának megértéséhez a szerző személyes életterét kell befogadnunk. Saád Katalin katolikus leánygimnáziumban érettségizett, (édesapja az Új Ember felelős szerkesztője volt) folytatott jogi tanulmányokat is, de végül bölcsészként diplomázott. Egész életét meghatározta a színház világa, a komorvári színtársulat; színházi újságíróként, segédrendezőként, dramaturgiai titkárként is tevékenykedett. Ebben a miliőben katolikus neveltetése miatt nem tudta elfogadni a szabályokat, de nem akart a bűnbeesés és az örökös bűntudat félelmével sem élni. Önmegvalósításához pedig nem igazán tudott szülői segítséget kapni, szülei nem tudták másságát, különbözőségét elfogadni. A regényben ábrázolt történelmi kor is meghatározó, a Kádár-korszak az istenhit lassú elsorvasztására törekedett. Luca három házassága is önértékelési és önkeresési válsága miatt romlik meg, alkalmi kapcsolatai sem hozzák meg számára a megoldást. Harmadik férjével, Lázárral úgy él, hogy nem ítél, próbál elfogadó lenni, vívódásai azonban utalnak arra, hogy ez számára mennyire nehéz.

Luca rendkívül szókimondó, az életvitelét megtartó vagy éppenséggel megzavaró kapcsolatok értelmezésében mindenkor kerüli a kegyes hazugságokat, hiszen ez a tiszta önvallomás alapja.

A regény első részében Luca saját élettényeit és kapcsolatait tárja fel vallomásosan, néha felemelő érzéssel, legtöbbször azonban önmarcangoló gyötrődéssel. Itt tudjuk meg azt is, miért tagadta ki átmenetileg a családja, megismerjük a szerelmi életében fontos személyeket és találkozunk Lázárral, a neves íróval, aki később születendő gyermekének nem biológiai apjaként is szerepet kap a regényben.

 Luca egész életében a magasztos szerelemre várt, arra vágyott, hogy számára a szerelem legyen a megvilágosodás. Remélte, hogy Lázárral kötött házasságában megtalálja énje másik felét. „…önvédelemből választottam pont őt – mert, ahogy meggyőződéssel állította – nem szerethetek bele. Egyszerűen kívül esik a lehetőségeimen…”

Színházi berkekben úgy tudták, hogy Luca és Lázár álompár, ebben a nyitott kapcsolatban azonban Lázárnak folyamatosan nőügyei voltak, neki a morál csak a közéletre vonatkozott, a magánéletre nem. Luca pedig hazudik önmagának az öleléssel, megerőszakolja magát. Asszonyi ölelése csak anyai volt, azért ment hozzá, hogy a szükségszerűt válassza. Luca a munkájában is kudarcokat él meg, a komorvári társulat is ketté bomlik, mindezt még tetézi a párizsi és a nyugat-berlini együttélési kudarc, s apja kitagadó levele.

A regény első részének legfontosabb üzenete, hogy nem szabadulhatunk meg könnyen a generációktól örökölt mintáktól, hamar a perifériára szorul az, aki a hagyományos értékrend szerint nem tud élni, s nem sikerül szert tennie a legfőbb keresztényi erényre sem.

A sok megpróbáltatás egyre inkább érleli benne a tanyára költözés gondolatát, az alföldi tanyavilág új emberi kapcsolatokon keresztül próbálja megértetni vele, hol is van igazán a helye az életben. Ott, abban a mikrovilágban valóban megtapasztalhatta azt a különbséget, hogy milyen olvasni a sárról vagy élni benne. A hely szelleme Hamvas Béla olvasatában is központi jelentőségű, hiszen a helynek arca van. A hely lehet barátságos, nyugodt vagy éppenséggel ellenszenves, de az emberi élet gazdagsága a különböző helyekhez kötődő pillanatokban rejtőzik, ezek a pillanatok pedig mindig mások, soha meg nem ismétlődnek. Ezeket a pillanatokat élte meg Luca a tanyán Sára lányával. A gyermekáldást bátorságként, hősiességként kívánta megélni, ezért hitette el magával, hogy a nagyvilág zajától elzárva egy bensőséges anya-gyermek kapcsolat alakulhat ki, amely soha nem romolhat meg. 

Az egész regényt végigkíséri az örök emberi probléma; melyek a helyes viselkedési formák, az ártó és nem ártó döntések, tudunk-e élni Isten törvényei és az evangélium normái szerint. Tudunk-e azonosulni Ágoston mondásával: Szeress, és tégy, amit csak akarsz ! , mert aki helyes szeretettel cselekszik, az nem tud vétkezni. A személyes, az egyéni és a kapcsolati értékek, a nyitottság mindezt nagy mértékben befolyásolja. A szerelem pedig ésszerűtlen dolgokra is inspirál bennünket abban a görcsös törekvésünkben, hogy megőrizzük ezt az érzést. A szeretet vajon megölheti a szerelmet? Ezen is elgondolkodhatunk. Hadd idézzem itt a regényből Luca egy központi gondolatát: szeresd nagyon, akit megszeretsz, de ne mondj le önmagadról.

Saád Katalin: Sár és ragyogás. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024