„Nicktől megtudtam, hogy amikor meghalsz, fantasztikusan nézel ki. Minden feszültség eltűnik az arcodról, a ráncok felszívódnak, több év aggodalma és fájdalma válik semmivé egyetlen szempillantás alatt. Még az arcszíned is egészségesebbnek tűnik” – ez csak egy mondat a brit újságíró, Hayley Campbell egészen elképesztő, informatív, megrázó és tiltott területekre merészkedő riportkönyvéből, a Minden élők és holtak című, immár mondhatjuk: alapműből. 

Kép forrása

Halottak útjai

Minden, amit mindig tudni szerettél volna nem csupán a halálról, hanem az egésznek a titokzatos és borzongató környezetéről, csak éppen soha nem merted megkérdezni – nos, az itt van ebben a könyvben. Széles merítésű, néha már sokkolóan aprólékos, mindenre kiterjedő, semmit el nem hallgató vagy szégyenlősködő könyvről beszélünk, ami még meghökkentőbb élmény lesz, miután megszemléljük a szerzőt a hátsó belső fülön. Campbell a következő, a halált és a holttestet, a holttest (utolsó és azelőtti) útját (útjait) ismerő emberekkel beszélget: temetkezési igazgató, anatómiai szolgáltatások igazgatója, halotti maszkok szobrásza, katasztrófák áldozatainak azonosítója, bűnügyi helyszínek takarítója, ítélet-végrehajtó, balzsamozó boncmester, gyászkezelő báb, sírásó, hamvasztó, és a Cryonics Institute egyik munkatársa, ahol azoknak a holttesttét őrzik lefagyasztva, akik bíznak abban, hogy a jövőben, a jövő tudományos módszereivel lehetséges lesz az újraélesztésük. Ez a némileg bizarr utolsó rész – feltételezem – azért kellett, hogy a kötet végkicsengése valamennyire pozitív, úgyszólván reménykedő legyen, mert bármennyire lírai, bármennyire emberközeli is, különben nem lenne az.

Kép forrása

Ami felkészületlenül ér

Pedig a szerző igyekszik, minden szava arany, a szereplői a szemünk előtt válnak emberré, akik éppúgy végzik munkájukat, mint egy hivatalnok (némelyiküknek kábé ugyanannyi papírmunkát is kell végeznie, mint kiderül), rácsodálkozik, mennyire feltűnően sok a nő ezekben a szakmákban, néhol egészen felkavaróvá varázsolja a sorait, máshol annyira lírai és szép, mint egy szépirodalmi mű – és mégis, és mégsem: ennek a könyvnek nem tud pozitív lenni a végkicsengése, hiszen az ősi, atavisztikus emberi irtózásról szól, azt próbálja meg dekonstruálni, amivel az élet végső nagy misztériumához, a halálhoz viszonyulunk. A titok titok marad – ezt a szerző is többször elmondja, kinyilatkoztatja –, de mégis nagyon lelkiismeretesen és ügyesen körbetopogjuk – borzongató részletekkel arról, hogy mennyire csak fikcióként van jelen sokáig a halál az életünkben, hogy micsoda pazarlás az elmúlás, a szemhéjról, amit mind nehezebb lezárni, ahogy szárad kifelé, a halál legrosszabb módjáról („Ha felkészületlenül ér”, mondja a bűnügyi helyszínek takarítója), arról, hogy a kifröccsent agyvelő hogyan szárad levakarhatatlanul és lemoshatatlanul keményre, meg arról, hogyan birkózunk meg a gyásszal – ha egyáltalán képesek vagyunk erre. De emellett túlzás nélkül sokszáz témát érint, mind olyasmit, amelyekről csak sejtéseink, elképzeléseink voltak és vannak, és amelyek most végre (amennyire lehetséges) megnyugtatóan tisztázódnak. 

Mert, jelzi több helyen is a könyv, erre fel kell készülni, a jeleket észre kell venni, tudni kell, hogy mit kell éppen csinálni, gondoskodni kell magunkról az elmúlásunk után is, mert ugyan szakemberek sokasága foglalkozik a holttesttel, de ha nem akarunk mindennek és mindenkinek a kényére-kedvére kiszolgáltatva lenni, érdemes átgondolni a dolgainkat. 

Kép forrása

Utoljára marad…

Számomra a számtalan brutális részlet közül a legbrutálisabb és legmeghökkentőbb a hamvasztásról szóló fejezet néhány sora volt, amelyik azt mondta el, hogy a rákos sejtek nem, vagy csak nehezen égnek el. Idézem: „A rákos daganatok égnek el utoljára. Tony nem igazán tudja az okát, azt gondolja, talán a zsírsejtek hiánya vagy a tumor sűrűsége miatt lehet, de amikor a test már eltűnt, a daganat sok esetben megmarad, ott ül feketén és mozdulatlanul a csontok között. Tony ilyenkor bekapcsolja a gázégőket, és a lángokat közvetlenül odairányítja. A felszínük aranylóan szokott izzani. – Szinte mint a fekete korall – mondja.” 

Hiánypótló, semmihez nem foghatóan jó könyv a Minden élők és holtak, és mindazt, ami benne írva vagyon, mindenkinek tudnia kell, kellene. Most megtudhatja. Megnyugodni ugyan nem fog, de valahol mégis megnyugszik, hogy tudni véli, mi lesz (vele – is), ha végleg megpihen, végleg megnyugszik. 

Hayley Campbell: Minden élők és holtak. A balzsamozóktól a hóhérokig – mindazokról, akinek mestersége a halál. Fordította: Novák Gábor. Multiverzum Kiadó, Budapest, 2024.