Az idén nyolcvanegy éves, Kossuth-díjas költő, író, Mezey Katalin legújabb verseskötete – bár szövegszinten kimondva nem az összegzés igényével született, és „csupán” a legutóbbi nyolc év lírai termését tárja elénk – akár összegző műként is olvasható: egyfelől nem kevés, egyenesen hat ciklusra oszlanak a versek (ami már önmagában felidézi a gazdag és szerteágazó életmű sokszínű természetét), másfelől olyan megbékélt, mégis féltő és szeretettel odafigyelő hang uralkodik benne, amelyik az életművön végigtekintő és következtetéseket bölcsen és szerényen levonó, nagy kötetek sajátja. 

Kép forrása

Katartikus élmény-mélyütés

Az olvasó vérmérsékletétől függ, természetesen, hogy melyik ciklus viszi be a katartikus élmény-mélyütést, hiszen a formailag is rendkívül változatos kötet ciklusai hol az elhunyt férj és társ, Oláh János alakját idézik meg (igen megrendítő módon: már itt elspoilerezem, hogy engem ezek a – ráadásul a kötet elején szereplő – versek terítettek le), hol a gyereknyelv már-már szürreális, a posztmodern/érthetetlenség határán egyensúlyozó, szinte dadaista, ugyanakkor rendkívül… cuki beszédmódját mutatják be, hol a múlt árnyait idézik meg (hiszen láthatóan semmit sem felejtettünk és semmit sem tanultunk) a háborúk (a múltbéli és a jelenbéli, egyszóval az örök háborúk) emlegetésével, hol mindennapjaink bosszantó vagy szép apróságairól szólnak – hol pedig végigtekintenek, és aforizmává kvintesszencált mondatokkal operálnak – íme például egyik nagy vers, a Legalább az utolsó pillanatban című költemény néhány sora: „Fiatalságom képei igéznek, / elállítják lélegzetemet, / nem emlékeztem ilyen szépségekre, / nem vettem észre az életemet. // Én vagyok csak ilyen háládatlan, / hivatásos vak s boldogtalan? / Vagy az ember efféle teremtmény, / nem becsüli meg, amije van? // (…) // Legalább az utolsó pillanatban / megköszönni azt, ami elveszett, / az áldott kézből bőkezűen osztott, / nyugalmat termő, csendes életet.” 

Kép forrása

Magasra emelt tét 

Mint már említettem, a kötet elején szereplő, a halál és az elmúlás társként végigkövetett rettenetét feldolgozó versek olvasása megrendítő és katartikus élmény, napokig nem is igen halad tovább a könyvben az ember: egyfelől emésztenie kell, amit olvasott, másfelől elképzelni sem tudja, hogy ilyen magasra emelt tét után miként és merre mehet tovább a könyv iránya – és irálya. Íme, az Ez nem ő című vers – rögtön a kötet legelejéről: „A boncolástól eltorzult az arca, / ijesztő, idegen mosoly került rá. / Harag fogott el, legszívesebben / behívtam volna a krematórium / kimért mozgású őrét / a hivatalos, fekete mappájával, / hogy minket nem lehet / ilyen könnyen becsapni. / Alapjában véve mind a négyen / fel voltunk háborodva, / de csak a gyerekek arcán folytak a könnyek, / talán nem is a csalódottságtól, / hogy nem látják viszont, / hanem a végleges, / bizonyítást nyert veszteségtől. / – EZ nem ő – mondtam nekik –, / valamit nagyon elrontott valaki.” Vagy a Megnézni, hogy van című vers: „Egy cserép fehér rózsát / tettem az íróasztalára, / az ágya mellé. / Most azt gondozom. / Egyszerűbb feladat, / és így van értelme annak, / hogy naponta többször / bemenjek a szobába, / megnézni, hogy van.” 

Kép forrása

Megrendítő élmények

Szóval ilyen nyitány után hova tud röppenni ez a költészet, töpreng az olvasó az első oldalak után, de mikor kiheverte a megrendítő élményeket, látja: olyan meghökkentően széttartó (és széttartó természetében nyilvánvalóan univerzális igényű és megvalósulású), mégis egységes hangon és magas színvonalon megszólaló költészet csillan a könyv lapjain, amely párját ritkítja. Formaművészete Weöres Sándort idézi („A kertet a köd megette, / tejfehér ég fölötte, / fehér a jég, a hó is, / fehér színű a tó is, / a diófa magában / áll a fehér határban / mögötte már a semmi, / nem lehet tovább menni, / Mint egy fal. Befalazva / fehérbe az égalja, / ahol máskor a dombhát / kirajzolódott, nem lát / semmit a szem: sem erdő, / sem naplemente, sem felhő, / csak fehérbe, tejfehérbe, / a »nincs tovább« színébe / öltözött világvége”, áll például A kertet a köd megette című versben), filozófiája és tömörsége is a legnagyobbakat, és mindeközben tud végig játékos maradni. 

Egyik kedvencem a Vagy végleg elhajít című vers, amelyikben a lírai alanynak kínálják magukat a polcán sorakozó könyvek, könyvei – végül már szinte követelik, hogy őket olvassa el/olvassa el őket, vagy ha nem, legalább ajándékozza el vagy dobja ki őket. A lírai alany, miután elmagyarázza, hogy erre már nem hiszi, hogy lesz ideje, az utolsó felvetésre így felel: „Barátaim, igazatok van. / Mégsem tudok megválni tőletek, / nem azért vettelek meg egykoron, / hogy most elherdáljalak, / elveszítve végleg a reményt is / a megismerkedésre. / Kérem, hogy várakozzatok velem, / addig, amíg mégis kezébe vesz, / elolvas, vagy olvasatlanul / végleg elhajít bennünket valaki.” Hát igen: egy hétköznapi gondolatból, helyzetből pár lépésben eljutni a legnagyobb következtetések levonásáig – erre csak igazán nagy költészet képes. 

Mezey Katalin: Örökség. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2024.