Hajlamosak vagyunk a szellem játékának, jobban vagy rosszabbul sikerült gondolatkísérletnek tartani az utópiákat, már persze, ha olvasunk egyáltalán ilyesmit. Hans Freyer most megjelent utópiatörténete azonban kiábrándító képet fest Seholsincsországról, s kötetében arra is választ ad, miért nem valósulhatnak meg soha az efféle társadalmi kísérletek vagy, ha megvalósulnak, miért lesz szükségszerűen rémálom az álomból. 

Kép forrása

A terror definíciója

A könyvecske fülszövege ezzel a szellemes idézettel indul: „Az utópisztikus államban egy embertípust egész bizonyosan halálra ítélnének, mégpedig az utópistát”. És valóban, ahogy végig veszi a szerző a nagy, hírneves utópiák sorát, s ahogy előszedegeti a kevéssé ismert, de komolyan kigondolt fantáziaországok végtelenjét, az olvasó egyre komolyabban hiszi, nem lenne jó ezekben a falanszterekben élni. Azt meg a huszadik század után mi magunk is tudjuk: az is szörnyűség, ha egy ilyen vagy olyan „élcsapat” megpróbálja megvalósítani a maga tökéletes államát. A nácik faji víziója, a kommunisták egyenlősítő országszörnyei, Sztálin terrorrendszerétől Pol Pot parasztállamáig mind-mind úgy jött létre, hogy akkor már sokan ismerhették Hans Freyer figyelmeztető sorait: „az utópisztikus célokkal igazolt erőszak nem egyéb, mint a terror fogalmának a meghatározása”.

Mondanám, hogy legyünk résen, hiszen napjainkban is fel-felbukkannak a mindenféle hatalmassá nagyított világproblémára – klímaválságra, gender-egyenlőtlenségre, strukturális rasszizmusra és ki tudja még mennyi hamis és valós problémára – megoldást kínáló politikai mozgalmak, amelyek utópisztikus elképzeléseikkel próbálják igazolni a polgárságot korlátozó kezdeményezéseiket, de ezzel messzire szaladnék a témától. Maradjunk Freyer könyvénél, amely persze nem foglalkozik a huszadik század második felének tanulságaival, hiszen 1936-ban jelent meg. 

Mielőtt azonban a kötetbe belelapoznánk, érdemes a szociológus, filozófus és történész Hans Freyer alakját is megismernünk, annál is inkább, mert a tudós Budapesten is tanított a két világháború között. Itt írta meg egyébként világhírű könyvét, Európa világtörténetét, a nyugati kultúra korszakos összefoglalóját.

Kép forrása

Hipertradícionalizmus és őshagyomány 

Hírneve ellenére vagy talán éppen azért sokan támadták különféle okokból. A magyar Lukács György ideológiai vitát kezdeményezett Freyerrel, s ennek következtében el kellett hagynia a Lipcsei egyetemet, ahol a háború után tanított. Mások azért támadják mert úgy vélik, szimpatizált a nácikkal.  Stefan Dornuf –, aki Freyer nagysikerű utópiatörtének újbóli kiadása kapcsán foglalkozott a szerzővel – úgy látja, hogy az író Heidegger és Carl Schmitt után a „Harmadik Birodalom legfontosabb ideiglenes szellemi munkatársa” volt.

A politika szigetei címen megjelent kötetben azonban efféle elköteleződésnek nyoma sincs. Illetve… Nyoma azért van. Platon államkoncepcióját, s egyáltalán a platoni világszemléletet olyan lelkesedéssel mutatja be a szerző, hogy nehéz nem gondolni arra, hogy maga is annak a hipertradícionalista fának a gyümölcse, amelynek egyik ágán valóban ott himbálóznak az ősi germán tudás előásásán fáradozó Thule-társaság tagjai. Olyan gondolkodásmód ez, amely természetesen nem tud elszakadni modern korunk racionalitásától, érvelésétől, az észszerű reprezentáció kényszerétől, de tudatában van annak, hogy az emberi szellemnek van egy másik, irracionális, asszociatív oldala is, amelyhez nem kötődik okozatiság, amely álomszerű képekből és élménymaradványokból építi föl a maga valóságát. Erről a már-már állatiasan ősi világról próbál azután valami értelmeset elmondani nekünk, maiaknak. 

Kép forrása

Filantróp ötletek, szörnyű megvalósítás

Persze Platon állama csak amolyan kiindulási pont Freyer kötetében, s hamar kiderül, hogy az utópiatörténet újabb és újabb rétegei mélyen elfedik az ősforrást. Mint kiderül, voltak az ókorban más utópiák is, ám a műfaj nagy reneszánsza a reneszánsz idejéhez kötődik. Morus Tamás, Campanella, Francis Bacon mellett megemlíti Johann Valentin Andreae gondolatait, Fénelon és Fichte elképzeléseit és persze az olyan kevéssé ismert szerzőket is, mint Denis Vairasse d' Allais, Gabriel de Foigny, Terasson, Mercier, Morelli, Cabet, Bellamy. Az ember szinte beleszédül, mennyien írtak a tükéletes társadalomról. 

A szerzők sokaságánál azonban fontosabb, hogy Freyer egyfajta tipológiát is felállít. Úgy véli, hogy az utópia szükségszerűen zárt világ, elszigetelt, külső hatásoktól mentes társadalom, persze nem is fejlődőképes, hiszen, ha egyszer tökéletes, mi szükség lenne a változásra. Egyszóval az utópiákkal nemcsak az a baj, hogy – akár megvalósultak, akár csak az írók elméjében léteznek – mindenképpen az emberi lét történelmi feltételeinek felszámolására tett kísérletek, hanem az is, hogy kívétel nélkül totális államok, polgáraik pedig „fogvatartottak”.

 Hadd idézzem még egyszer a fülszöveget! „Nyilvánvalóan kötelező olvasmány mindenkinek, aki a mai napig ragaszkodni akar az utópiákhoz.”