Két dolgot különösen szeretek olvasás közben: ha a szerző/elbeszélő/narrátor már-már zavarbaejtően közel enged magához (egészen pontosan: a könyv által teremtett világ szerzőjéhez, elbeszélőjéhez, narrátorához), a másik pedig, ha érzem a béklyót nem ismerő szabadság friss fuvallatát a sorok között. Tóth Erzsébet emlékezései, naplói és az ezekhez fűzött kommentárjai mindkét kívánalmat maximálisan kielégítik. 

Kép forrása

Meghökkentő őszinteség

A könyv naplórészletei megejtően őszinték – ha szerkesztett is a szerző a korábbi bejegyzéseken, ez sehol nem látszik, kompakt egész minden; helyenként eldönthetetlen, hogy esetlegesen őszinte, vagy pedig körmönfontan vicces és kedves (sőt egyenesen cuki), és ez persze csodálatos. Például: (a szerző Korfun sétálgat) „Olyan sokan megbámulnak, feltűnően néznek, hogy megkérdeztem anyut, van-e rajtam valami furcsa. Azt mondta, hogy nem, csak szép ez a ruha, jól le vagyok barnulva, és a hajam is jó. Érdekes, hogy én nem érzékelem. Szeretnék még sokat sétálni Korfun.” 

Ez a naplóíró őszinteség helyenként egyenesen meghökkentő; van itt szó szerelemről és versírásról, politikáról és fiatalságról, családról és nemzetről, gondolatokról és érzésekről, impulzusokról. Több nagy szerelem anatómiája is kibontakozik és megmutatja magát, részletekbe menően, a sok kíntól és kínlódástól a szűkön mért boldogságig, de mindvégig szembenézően őszintén, az olvasót el nem engedően. (Letehetetlen könyv, az a helyzet.) És az egészet belengi a szabadság csodálatos levegője, pedig a kor, amelyikről a bejegyzések jelentős része szól, minden volt, csak szabad nem; mégis ott van benne a fiatalon is szinte a meggondolatlanságig őszinte Tóth Erzsébet talán mindennél erősebb szabadságvágya (amelyik sok rossz dolgot zúdít egyébként a nyakába), de ami még ritkább, a megírás módjában és a nyelvhasználatban is olyan gátak nélküli szabadságeszmény mutatkozik meg, amely párját ritkítja. 

Kép forrása

Egy vagány költő

Azt kell, hogy mondjam: csak költő tud ilyen, már-már a szabadosság határát súrolóan szabad lenni, szabadon írni; Tóth Erzsébet nem törődik élő vagy holt kortársak emlékezetével, ami a szívén (volt), az a száján (van) – jól látható, hogy ez a könyv egyféle életszámvetés, és számvetéskor bizony egyáltalán nincs helye a hamis és kancsal álkegyeletnek, a butuska álszeméremnek, a gügye tapintatnak, itt csak az igazságnak van helye, amelyet minden körülmények között ki kell mondani. 

És a könyv kimondja; helyenként szinte vérbő pletyka formájában, helyenként sok mindent megmagyarázó és okadatoló őszinteséggel, de kimondja, és ez nem csupán a szerzőnek lehet katartikus, hanem az olvasónak is: (azóta-)bálványok jelennek meg köztünk, kicsiny gyarlóságaikkal, hiúságukkal, hibáikkal, interakcióba lépnek egymással, kínlódnak, szeretnek és haragot éreznek egymás iránt, egyszóval emberek. És a főszereplő/narrátor/elbeszélő nem mint valami köpenyes és titokzatos igazságtevő költő járkál közöttük, hanem maga is csetlik-botlik, sokat hibázik – és mindezt vállalja. 

A visszaemlékezéseket, a visszaemlékezésekhez fűzött reflexiókat és a korabeli naplórészleteket rendre interjúk szakítják meg, és így, egyben olvasva őket, valóban az az érzés alakul ki az olvasóban, hogy itt van egy vagány költő, aki immár nem fél senkitől és semmitől, és végre ki meri mondani, ha kell azt, hogy a király meztelen, ha kell azt, hogy ki volt, ki a tettes, esetleg azt, hogy gyónom nektek, itt meg itt óriásit hibáztam, egy vagyok közületek, gyarló emberek közül, hiába vagyok költő – mégsem kérek feloldozást, de legalább megkönnyebbültem, nektek meg szolgáljon okulásotokra: (Horn Gyula kapcsán írja például agy 1994. június 16-i bejegyzésben): „…nem kell tartania semmitől, ez az ország olyan szellemi mélypontra süllyedt, az önbecsülés annyira hiányzik belőle, hogy nem tudok elképzelni olyan gyalázatot, amit meg ne bocsánata, feltéve ha közben jól teletömheti a hasát.” 

Kép forrása

Eltékozolt élet? 

A kötet szerkezete elsőre csapongónak tűnik, de elég hamar rájön az olvasó, milyen precízen és ravaszul szerkesztett bejegyzéssor ez; és mindeközben csendes humor, sőt önirónia munkál benne („Akkor már csak a versek érdekeltek, és írtam is jó néhányat. Ismertem a kor legnagyobb költőjét, leveleztem találkozgattam, beszélgettem vele, nem is érzékeltem ezt a földi világot, ahol mindenféle Pálmák koitálnak”, írja például a koitálás szót előszeretettel használó hajdani csinos kolléganője kapcsán), és néhol egészen döbbenetesen fájdalmas sorok: „Most, hogy már szinte csak a halottaimhoz kötődöm, és semmi más dolgom nincs, csak várni a halált, pedig talán még húsz évet is élhetek, pontosan tudom, hogy elpazaroltam az életemet. Volt tehetségem, az biztos. De a tehetség másik, fontosabb fele: gazdálkodni a tehetséggel. Ezeket az éveket én nem gondoltam komolyan. Eszembe sem jutott, hogy meghalhatok. Ma meg mindennap eszembe jut. A halál. A halált próbálom távol tartani ezekkel a visszaemlékezésekkel, mintegy tanulságul az utókornak, ha lesz ilyen, szépen bemutatom, hogyan lehet eltékozolni a tehetséget.” Olcsó lezárásnak és olcsó vigasznak tűnhet, mégis ki kell mondani: sok olvasó szerint ez – szerencsére – nem igaz… bár (ezek is) veszettül szép mondatok. 

Tóth Erzsébet: Én lettem volna. Szilánkok egy életrajzból.  Nap Kiadó, Budapest, 2024.