A városban nevelkedett fiatalember, Anti (aki, mint a neve is mutatja, kissé antihős) úgy dönt, hogy visszaköltözik nagyapja házába, egy kis hegyi faluba (egyebek mellett azért, hogy bebizonyítsa mindenkinek – a családjának, a falubelieknek és elsősorban önmagának, „hogy nem kell bizonyítania”), és ott próbál szerencsét – mármint nem kell semmi meseszerű szerencsepróbálásra gondolni, egyszerűen igyekszik túlélni. Mert az aztán van, mármint túlélnivaló. 

Kép forrása

Helytállás

Először is a nem szokványos irányú mozgás (a faluból mindenki, aki csak tud, inkább menekül, odafelé nemigen igyekszik senki, ahogy azt már mindenfelé láthatjuk újabban) gyanakvást vált ki a falubeliekben, és az sosem jó, mert a gyanakvás igen dús táptalaja az utálatnak, az összezárásnak, a gyüttment kizárására tett számos kísérletnek – egyedül néhai nagyapja hajdani tekintélye biztosít számára némi védelmet, de azért a kocsmában ezzel a védelemmel együtt is gyorsan megkapja, ami a falubeliek szerint jár neki… másodszor nemigen ért a falusi élethez: kaszálni nem tud, az állatokat nem ismeri (mármint ismeri, csak nem tud velük mit kezdeni), a lótól fél, a nehéz munka egykettőre kifárasztja, eleinte összevissza kapkod, amivel csak még több bajt zúdít saját nyakába, mindenki becsapja és átveri, hiszen, gondolják, úgyis hamarosan visszakotródik a városba. Nem könnyű a székely néppel, az már bizonyos. Szerelem terén sincs szerencséje, férfiként kudarcot vall a fehérmájú falurosszával, és mikor csendesebb női vizekre evezne, majdnem megagyalják a bálban, ahonnan… hősiesen visszavonul, ahogy mondani szokták. 

Mégis – apja legnagyobb csodálatára, aki annak idején az első adandó alkalommal otthagyta a falusi életet – szép lassan kialakul az élete, és bár be nem fogadják soha, mindig ugratják és leckéztetik (olykor igen erősen és rosszízűen) a derék székely atyafiak, apró örömök is érik: munkát vállal, ahol helytáll (egészen addig, amíg tapasztalatlansága igen nagy bajba nem sodorja), állatot tart, megizmosodik, másik munkát is vállal (nosztalgiáznivágyó magyarországi csoportot fogad – ez egyébként a regény egyik csúcsjelenete), férfi lesz, beavatásiregény-szerűen; sőt egy idős házaspárral (akik először maguk is jó drágán rásóznak egy vén kecskét, mert látják, nem ért hozzá) egészen össze is melegedik, (Angliában vendégmunkáskodó) fiuk helyett fiuk lesz, mondhatni. 

Kép forrása

Múlt és jelen

Éppen ennek az idős házaspárnak (és a házaspár életének) a szinte krónikaszerűen pontos rajza képezi a regény másik vonalát, az Antién túl – megmutatja a jelen felől nézve még a valóságosnál is sokkal szebb múltat, amivel szembeállíthatjuk napjainkat, megmutatja az öregedés tragédiáját, egészen a nemi élet részleteinek taglalásáig pontosan (és egyébként ízlésesen), megmutatja a halált, a bölcs, természetközeli élet szépségeit. 

Ám ha a szigorúan vett cselekménytől elhátrálunk kicsit, és nagytotálban nézzük a regény által felrajzolt képet, nagy igazságokat és elkeserítő mintázatokat fedezhetünk fel: az idealizált, kedvesen góbé, évődős székely világ – állítja a regény – immár nem létezik; vagy létezik, de nem úgy: már nem az ideálizált, tiszta ruhában nagy igazságokat kimondó és kedvesen a környezetét ugrató emberekből áll (akikből szeretnénk, hogy álljon), hanem esendő, az élet által gyakran gonosszá, gyanakvóvá és rosszindulatúvá tett parasztemberekből, akik eltapossák a gyengét és kihasználják egymást; ritka és törékeny virág közöttük a szépséges barátság, szerelem, összetartás satöbbi. És a regény végére – ez pedig óriási érdem, hiszen egy könyvvel egy egész világnézetet fordít meg könnyedén, amúgy félkezesen a szerző – mi magunk is kezdjük így látni az addig valami zománcos máz alatt csillogó kirakatszékelységet, amilyen az valószínűleg soha nem is volt, de csak ilyen állapotában lehetett belőle… termék. És ez igen nagy szó, hogy ezt egyetlen könyv meg tudja csinálni, képes elérni. 

Kép forrása

Nagy és jelentős regény

Zsidó Ferenc író (aki civilben a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztője) egyik remek regényét írja a másik után (legutóbbi, Huszonnégy című regényéről itt írtunk: https://www.magyaridok.hu/kultura/az-emberi-es-patkanyi-termeszetrol-es-egyeb-nem-hetkoznapi-dolgokrol-2883699/); új könyvében meghökkentő témát választ és dolgoz fel elképesztő színvonalasan és nagy regényíró-tudással. Úgy, hogy mindeközben nyelvileg és irodalomelméletileg is rendben van, akkor tájnyelvi és akkor irodalmi, amikor éppen kell, és a szerző úgy ismeri (nem csak kívülről: belülről is) ennek az életnek és a viszonyoknak minden ágát-bogát, ahogy csak kevesen. Minden szinten (mikro? makro? legyen!) nagy és jelentős regény A fák magukhoz húzzák az esőt, érdemes elolvasni azoknak is, akik éppen odaindulnak turistáskodni, és azoknak is, akik ott élnek, és már ők is abban a sajátságos fénytörésben látják és nézik magukat, amin keresztül a többség. (És nicsak: nem is idéztem belőle, pedig mindig szoktam – mert érdemes nem csupán szemlézni, hanem az egészet olvasni!) 

Zsidó Ferenc: A fák magukhoz húzzák az esőt. Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2024.