Amikor a hátlapon láttam, hogy egyebek mellett David Mitchell is ajánlja Ray Nayler regényét, már tudtam, hogy rossz úton nem járhat az, aki olvasni kezdi; nem is csalódtam, a polipok intelligenciájáról tudományos (és itt a szó sokkal nagyobb súllyal esik latba, mint a zsáner többi darabjának megnevezésénél) és fantasztikus történetet – amennyire én tudom – csak Adrian Tchaikovsky írt eddig. Sajnos, mivel Tchaikovskynak nagy rajongója vagyok, Nayler könyve második helyre csúszott (ennek az okát is ismertetem az alábbiakban), de az bizonyos, hogy szinte felfoghatatlanul és első olvasásra csak nehezen érthetően komoly munka. 

Kép forrása

Párhuzamos történetek

A könyv azonban nem áll meg itt: egy szuperintelligens android is a szereplők között van, így a szerzőnek lehetősége nyílik ezt – a polipoknál talán még égetőbb és aktuálisabb – kérdést is alaposabban körüljárni: veszélyt jelent-e a mesterséges intelligencia az emberi fajra. 

A könyv egyszerre sci-fi, krimi és thriller, több szálon futó történettel: Dr. Ha Nguyen tengerbiológus az android társaságában próbálja először megfejteni a szuperintelligens polipok jelnyelvét, majd kapcsolatba lépni velük, miközben egy titokzatos megbízó megbízásából egy hacker éppen az android „agyába” próbál behatolni, hogy megbütykölje az áramköreit és szükség szerint átprogramozza; mindeközben az óceánt szeli egy szintén mesterséges intelligencia által irányított halászhajó, amelyik elrabolt emberekből csinált rabszolgákkal dolgoztat, és amikor a „kapitány” lázadást észlel, váratlan és szomorú dolgok következnek be. 

Kép forrása

Valóságos áltudomány

Az egész (és mindhárom) történetet belengi a környezetvédelmi aggodalom, az óceánok lehalászásával együtt járó pusztulás, ami a polipok evolúciójára is feltételezett hatással bírhat, de ami még különlegesebbé teszi az egészet, az nem más, mint a fejezeteket tagoló, egymástól elválasztó idézetek, amelyek a könyv két tudós szereplőjének csak a fikció világában létező, igen izgalmas kérdésekkel foglalkozó tudományos könyvéből idéz bekezdéseket. Nem is akármilyeneket: „A polip, Homérosz szavaival élve, »rokontalan, istentelen, hajléktalan«. Ez a magány és a tragikusan rövid élettartam meghaladhatatlan akadályt jelent abban, hogy a polipok kultúrát hozzanak létre. Ám ez a könyv felteszi a kérdést: mi lenne, ha? Mi lenne, ha megjelenne egy polipfaj, amely sokáig él, képes generációk közötti információcserére és társas létezésre? Mi lenne, ha ez ezt egy faj tudtunkon kívül már el is érte volna? Ezt hogyan kellene elképzelnünk? (Dr. Ha Nguyen: Hogyan gondolkodnak az óceánok?)” Vagy: „Belevetjük magunkat a rejtélybe: egyetlen neuron nincs tudatában a saját létezésének. A több milliárd, öntudatlan, egyedi neuronból álló hálózat viszont már igen. Ezek az érzékelés nélküli világban létező monádok egy olyan élőlénnyé állnak össze, amely érzékel, gondolkodik és cselekszik. A tudat nem a neuronokban rejlik, hanem a kifinomult kapcsolódási mintázatokban. (Dr. Arnkatlan Mínervudóttir-Chan: Elmeépítészet)” És talán a legmeghökkentőbb: „Ezek az állatok olyan mértékben különböznek tőlünk, hogy náluk még a világűrről szóló fantáziálásainkban elképzelt földönkívüliek nagy része is több közös vonással bír az emberrel. Ám a polipok értelmes volta tagadhatatlan. Úgy vélem, az első idegenek, amelyekkel találkozni fogunk, az óceánból felemelkedve köszöntenek majd minket. (Dr. Ha Nguyen: Hogyan gondolkodnak az óceánok?)” 

Kép forrása

Polipszmájli

Nagyon okos, nagyon izgalmas és nagyon (kellemesen!) tudományos szöveg Az óceán szeme; az olvasónak mégis támad egy kis hiányérzete a végére érve (bármennyi vér folyjon, polipok mászkáljanak és gyilkoljanak a szárazföldön, titkos, kormányok fölötti társaságok akciózzanak az androidok agyában), ugyanis a történet ott ér véget, amikor az embereknek sikerül érdemben elkezdeni kommunikálni a polipokkal – természetesen ha ez egy második kötet, afféle folytatás előkészítése, akkor mesteri húzás. Ha nem, akkor is vagány, mert az olvasóra bízza a dolgok továbbgondolását. De a fent emlegetett Tchaikovsky ugyanebben a témában meg tudja valósítani a végigírást is, ezért bátorkodtam azt írni, hogy Ray Nayler könyve „csak” a második lehet – de csupán ebből a szempontból. Tudományos szempontból egyenesen fantasztikus. Polipszmájli. 

Ray Nayler: Az óceán szeme. Fordította: Sepsi László. Agave Könyvkiadó, Budapest, 2024.