Ludovic Slimak francia paleoantropológus 2015 nyarán egy Rhȏne közeli barlangban emberi test maradványaira bukkan, melyről az első vizsgálatok alapján kiderül, hogy az egyik utolsó Neander-völgyi emberé lehet. A leletet a világ vezető kutatócsoportjai a legkorszerűbb tudományos és technológiai elemzéseknek vetik alá. Ám az egymásnak ellentmondó eredmények válaszok helyett csak újabb és újabb kérdéseket vetnek fel. Egy valami ugyanis nyilvánvaló. A hihetetlen antropológiai felfedezés nem egy hiányzó és megtalált rész, mely puzzle-szerűen illeszkedik a korábban feltételezett nagy képhez, hanem egy új kirakós játék darabja, mely alapjaiban írja át addigi tudásunkat az utolsó Neander-völgyiek és a paleolitikum történetéről. Sőt Ludovic Slimac szerint ennél is többet tesz. Arra késztet, hogy legközelebbi, 40 ezer évvel ezelőtt kihalt rokonaink árnyékából új perspektívákból tekintsünk rá saját embervoltunkra, azaz fogalmazzunk át néhány kulcskérdést létünk alapjaival – fajunk természetével, evolúciós elterjedésével és fennmaradásával – kapcsolatban.

Kép forrása

A rejtélyes lények

Ludovic Slimac a Toulouse-i Egyetem és a CNRS (Francia Nemzeti Kutatási Kutatóközpont) munkatársa, a szakterület egyik legelismertebb kutatója.  A modern Indiana Johnesként emlegetett tudós őskőkori maradványok után kutatva, 33 éve vezet régészeti feltárásokat 45 fős csapatával, az Északi-sarkkörtől egészen a Földközi-tengerig. Célja, hogy megértse a „rejtélyes lényeknek” nevezett Neander-völgyieket, s a hátrahagyott nyomokból megfejtse életmódjukat, szokásaikat és (a korábbi felfogástól eltérően) kiemelkedő, ám a Homo sapiensétől radikálisan különböző intelligenciájukat. 

Slimac véleménye nyilvánvaló: „Az ember gyökerei abban a földben vannak, ahol a halottai nyugszanak”. Azaz, ha meg akarjuk ismerni önmagunkat, előbb meg kell ismernünk rég elveszett őseinket, akiknek génjei ma is tovább élnek bennünk.

De e törekvésnek van egy kevésbé szívderítő vetülete is: ma, amikor az emberi faj soha nem látott fenyegetettséggel néz szembe, talán a jelen kérdéseire is választ kaphat, ha magyarázatot talál az emberiség legnagyobb kihalásának okaira.

Ludovic Slimac folyóiratokban, szaklapokban publikált (új korszakhatárokat húzó) forradalmi felfedezései – ahogy ő fogalmaz – „felrobbantották a médiát”, 2022-ben megjelent A meztelen Neander-völgyi című, addigi eredményeit összegző kötete pedig a bestseller-listák élére került.

Kép forrása

A logikus lény

Az utolsó Neander-völgyi Slimac első, magyar nyelven megjelent kötete. Az új könyv több szempontból A meztelen Neander-völgyi folytatása. Egy szépirodalmi stílusban megírt, lebilincselő tudományos utazás, melyben végigkísérhetjük a könyv alapjául szolgáló régészeti expedíciót, (a leletszenzációk felfedezésétől kezdve a különféle kormeghatározási, fizikai-kémiai és paleogenetikai vizsgálatokig) mindamellett pedig megismerhetjük a francia régész legfontosabb, korábban publikált, s az újabb eredmények tükrében továbbgondolt elméleteit.

Slimac Grotte Mandrin barlangi (Rhȏne -völgyi) feltárásai bizonyították, hogy az Afrikából érkező Homo sapiens a véltnél mintegy 12 ezer évvel korábban jelent meg Nyugat-Európában a neandervölgyiek által lakott területeken, majd közel három évezreden át együtt élt e korai populációval. (Egész pontosan felváltva tartották e terültet fennhatóságuk alatt. A köztük lévő interakciók feltételezhetőek, de ez idáig bizonyítékokkal nem támasztották alá.)

Az első lelet – az 54 ezer évvel ezelőtti rétegből előkerült fog: egy modern kisgyerek foga, mely „minden kétséget kizáróan őskőkori Homo sapiens volt”.

Ugyanebből a rétegből finoman megmunkált kőeszközök, több száz kőnyílhegy került a felszínre, melyek egyértelmű bizonyítékai, hogy a Homo sapiens íjászati ismeretei hozzávetőlegesen 10 ezer évvel korábbiak, mint korábban datálták.

Az íj és a nyíl felbecsülhetetlen technológiai előnyt jelentett a (tudomány mai állása szerint) csak hajító lándzsát használó neandervölgyiekkel szemben, így feltehetően ez volt az az eszköz, mellyel a modern ember ki tudta szorítani az Eurázsiát korábban uraló neandervölgyieket.

A kérdést – a nélkül, hogy e tényt megcáfolná, - Slimac más megvilágításba helyezi könyvében.

A Homo sapeins eszközei – írja – lehet, hogy hatékonyabbak voltak, viszont a neandervölgyieké egészen sajátos kreativitásról tanúskodnak. 

„A Homo sapiens által megmunkált kovakövek meglehetősen egységesek, ami azt mutatja, hogy létezett egy szabványosított sorozattermelés egy-vagy kétmilliméteres pontossággal. Ezek a kézműves alkotások egy bizonyos létformáról árulkodnak. Ez a létforma a miénk. A kézművesek megérthető, egyszerű céljai a Neander-völgyi ember munkáiban soha nem léteztek.” 

A neandervölgyi minden eszköze egy külön alkotás. A modern ember szabványosítását nem ismerték.

Ezzel szemben: „A sapiens esetében a saját logikánkat ismerjük fel.”

Kép forrása

Mit gondoljunk róluk? 

Ezen a ponton érünk el a szerző talán legfontosabb üzenetéig. Ludovic Slimac alapvetése, hogy e távoli ősök megértése nem csupán a feltáratlan hiátusok miatt ütközött (ütközik) falakba; sokkal inkább azért, mert az interpretáció során saját kulturális-értelmezési kereteinket kényszerítjük rá egy tőlünk gyökeresen különböző fajra.

Úgy véli, nagyrészt ennek tudható be, hogy a közelmúltig tartotta magát az elképzelés, mely a neandervölgyit a Homo sapiensnél alacsonyabb rendű, állatias ösztönlényként határozta meg.

A szerző részletesen taglalja könyvében (többek közt a fenti példa nyomán), e korai populáció kiemelkedő kreativitását, a modern emberhez hasonló esztétikai érzékét, találékonyságát és együttműködését.

Az utolsó Neander-völgyi műfajánál fogva is különös írás, melyben (a régészeti munka folyamatait, a különböző tudományágak összehangolt munkáját, a legkorszerűbb technológiai és tudományos módszereket, összehasonlító vizsgálatokat) bemutató tudományos leírások útleírásokkal, személyes emlékekkel, szépirodalmi utalásokkal, ismeretelméleti, valamint (a létről, az időről vagy épp az irracionálisról és esetlegesről szóló) filozófiai elmélkedésekkel keverednek. 

Így, miközben bepillantást nyerünk a terület legizgalmasabb, aktuális kérdéseibe, egy egészen kivételes tudós-portré rajzolódik ki előttünk.