Alig telt el ennek az esztendőnek a fele, és én máris megtaláltam a – számomra legalábbis – legjobb idei könyvet: Daniel Kraus regénye nemcsak bátor sci-fi (egyáltalán: sci-fi-e az, hogy egy ámbráscet lenyel egy búvárt a könyv első harmadában, és onnan kezdve körömlerágó izgalmakkal nézzük, mi történik az állat gyomrában, sőt gyomraiban – afféle modern Jónás-történet!), hanem elképesztő tudományos igényességű munka, felkavaró apa-fiú-történet, hogy a lélektani regények rajongói is kielégüljenek, és olyan profin megírt mestermunka, amilyenből nem sok születik. 

Kép forrása

Bálna belülről

Jay Gardiner a rákja miatt öngyilkosságba menekülő, egyébként éveken át kellemetlenül szigorú édesapja maradványait szeretné felkutatni az Atlanti-óceánban, Monastery Beach partjainál, ahol eltűnt. Hajtja a fiúi düh és bűntudat, alámerül, de nemsokára megjelenik egy óriáskalmár, amelyik körbefonja a testét, és mikor feltűnik egy éppen a kalmárra vadászó ámbráscet, magával rántja a bálna gyomrába az egyórányi oxigénnel rendelkező Jayt is… aki, csodák csodája, nem hal meg, hanem egy anatómiailag rendkívül pontos (és egyre szimbolikusabbá növekvő) utazáson vesz részt a bálna szájában, nyelőcsövében és a négy gyomra közül az elsőben és másodikban… a szagok, a tapintott testrészek, a fényviszonyok mind-mind kísértetiesek, legrosszabb klausztrofóbiánkat hozzák elő (elég gyakran le kell tenni a könyvet, és nagyokat lélegezni egy tágas mezőn, a szárazföldön), és mivel a könyvben elég hamar megtörténik az elnyelés, rendesen izgulunk a szerzőért, vajon mit fog kezdeni a hátralévő sok száz oldallal, hogyan tölti ki izgalommal, egyebekkel. 

Nos, kérem, kitölti, és nem is akárhogyan. 

Kép forrása

Élet és óceán

Annyira izgalmas, hogy talán nem is létezik rá szó (ennek ellenére, mivel a cselekmény nagy része ott játszódik, ahol, nemigen filmesíthető meg – szerencsére!, mert így muszáj lesz olvasni); eközben tudományos igényű, nemcsak anatómiailag, az óceánok élőlényeinek bemutatása vonatkozásában is, hanem mitológiailag, pszichológiailag egyaránt – olyan profin épül fel a könyv, hogy a körömlerágó izgalmak közepette valami egészen fontosat is elmond az emberről, az ember helyéről a világban és a természetben, a kis dolgokról és a hatalmas dolgokról, ahogy összefüggenek, megismétlődnek egymásban; de van itt bőven irodalmi kitekintés, komoly és rendes családi dráma, amelynek végén Jayben még az is felmerül, hogy talán egyedül csak ő ismerte félre és ítélte meg rosszul az edzett és kemény tengeri medve-búvár édesapját („Ez a temetésen is egyértelműnek tűnt. Az emberek tényleg törődtek vele. A jót láttákMitt Gardinerben. Éppúgy, ahogy az anyja, és ahogy Nan és Eva is. Van rá esély, hogy talán Jay viselt szemellenzőt”), és szó van halálról, elmúlásról, (örök) életről, vízről, óceánokról (amelynek a mai napig csak elenyésző részét ismerjük: „Jay ismeri az adatokat. A bolygó hetven százaléka víz. A legtöbb ebből mély óceán. Mindennek a bölcsője. A mély óceánnak csupán öt százalékát térképezték fel eddig. Az emberek többet tudnak a Marsról. Bármi lehet idelenn. Épp ezért minden van idelenn”) és szárazföldről („Itt meghalni sokkal jobb, mint a szárazföldön, ahol sápadt, bűzös holttestét felöltöztetnék, és beparfümöznék, hogy aztán gyászolók siránkozzanak felette, hogy elkerülhessék a hasonló sorsot, majd beletemessék a túlárazott földbe, ahol az egyetlen lehetőség a halhatatlanságra, csupán a fosszilizáció lehet. Egy kő egy jövendőbeli múzeumban, kiállítva más, régen halott furcsaságok között. Nem, ebből ő, köszöni, nem kér”), állatokról – és mindez az egyik legősibb félelem éppen-megvalósulásába profin (és igencsak szorosan!) be(le)csomagolva. 

Kép forrása

Naturális részletek

A szerző az utószóban részletesen leírja, hogyan jutott eszébe a téma és milyen félelmei voltak, illetve mennyire lehetséges a valóságban az, amit leír („Phil elmesélte nekem, hogy a legtöbb bálna torka túlzottan keskeny ahhoz, hogy képes lenne lenyelni egy embert, de az ámbráscet torka ezt elméletileg lehetővé teszi”), és csomót szabadkozik az esetleges pontatlanságok miatt, de nekem az a meggyőződésem, hogy ennyi tudással felvértezett tudományos (fantasztikus!) regényeket csak Andy Weir és Adrian Tchaikovsky írt, de Andy Weir eredeti szakmáját tekintve programozó, Adrian Tchaikovsky pedig zoológus és pszichológus… 

A naturalista részletek (ahogy a búvár megpróbálja kivágni magát a gigantikus méretű cetből: „Borzalmas kegyetlenségnek hat feldarabolni egy ilyen csodaszörnyeteget, egy lebegő angyalt, aki tízmillió Jayjel felér. Ennek ellenére gyorsabban fűrészel”) olyan durvák, hogy a szédülés kerülgeti az embert, a klausztrofób részletek („Tolja magát felfelé a laza szöveten. Mint a vesekő a húgycsőben”) hidegrázósak, a fura cím is alapos magyarázatot kap, és hát összességében tényleg az egyik legjobb és legeredetibb alapötletű könyv, amelyet valaha olvasni fogunk. Nemcsak ajánlott, egyenesen kötelező olvasmány, még itt, a sós vizektől és mindent elnyelő ámbráscetektől biztonságos távolságban található Kárpát-medencében is. 

Daniel Kraus: Bálnahullás. Fordította: Szaszkó Gabriella. Agave Könyvkiadó, Budapest, 2024.