„– Töröld ki az egészet – mondja Nadia. – De miért? Ez egy nagyon jó sztori! – kiabál Ada. (…) – Ivan miatt? – Nem! Azért, mert ez az ENYÉM. A miénk! És mert nem adtam rá engedélyt, hogy megírd. És mert nem akarom, hogy megírd. Azt szeretném, ha továbbra is az enyém maradna, és olyan lenne, amilyen volt, nem pedig olyan, amilyennek megírtad.” 

Kép forrása

A fikció valószerűsége

Az Ada nevű főhős, elbeszélő, szerző-alteregó kapja a fenti mondatokat testvérétől, ugyanis a könyv laza szerkezetét adó alapötlet szerint a három Angliában töltött esztendő után a kis katalán falujába hazatérő lány szép komótosan megírja a családja és az ennél valamivel tágabb környezete történeteit. A megírhatóság dilemmái tehát itt nem holmi elvont irodalomfilozófiai értekezés szempontjából érdekesek (hiszen Irene Solá, akinek kitűnő könyvét korábban már méltattuk, meg van győződve, egyébként joggal, hogy tud írni), hanem a konkrét tények, a számonkérés és számonkérhetőség, a kipletykálás erkölcsössége vagy erkölcstelensége vonatkozásában. 

A kötet négy nagy fejezetre oszlik (ezek közül az utolsó, a Szeptember című csak fényképeket tartalmaz, ezzel is tovább erősítve a fikció valószerűségét), és csapongva, mégis módszeresen haladva mutatja be a múltat (a szerző, elbeszélő, narrátor Ada és két testvére szülei nagy fiatalkori szerelmük után elválnak) és a jelent vagy közelmúltat (amelyben szép lassan körbefordulva az egész rokonság és az egész település jellemző vagy fontos szereplői bemutatásra kerülnek – sokszor ugyanaz a történet több szemszögből is megmutatkozik). 

Kép forrása

A posztmodern is kellő gesztust kap

A történet keretezése a könyveleji megjegyzéstől/jegyzettől (amely a fikció természetét boncolgatja: „Ez a könyv csak annyiban fikciós alkotás, hogy a szerző sokszor képtelen volt pontosan visszaemlékezni bizonyos emberek szavaira, és nem tudott pontosan leírni bizonyos dolgokat, úgyhogy kénytelen volt ezt az űrt a lehető legjobban kitölteni… Az élő vagy holt személyekhez való hasonlóság kétségtelenül nyilvánvaló a szóban forgó személyek vagy ismerőseik számára, főleg akkor, ha a szerző volt olyan kedves, hogy saját nevükön szerepeltesse őket, és esetenként megadja még a telefonszámukat is”) az utolsó mondatok egyikéig tart, amelyik így hangzik: „S arra gondol, hogy nagy sztori lesz. Egy nagyszerű, rövid történet, ami vicces, sötét és mitikus is egyben. Az a fajta, ami annyira, de annyira, de annyira, de annyira jó, hogy befejezed, és azt kívánod, bárcsak egy egész regény kerekedne belőle.” 

Szóval a keretezés, az irodalmiság és a fikció kérdései rendkívül izgalmasak, de – számomra legalábbis – ez a könyv elmarad a korábban ismertetett Énekelek, s táncot jár a hegy című gyönyörűségtől: abban balladai sűrűség, ebben inkább fiatalkori sztorik, sok szerelem és szex, drogozás, kocsikázás, ismét szex, beszélgetések, képek, villanások szerepelnek, ami önmagában persze lehet izgalmas, csak éppen Dunát lehet rekeszteni az ilyen típusú könyvekkel. 

Kép forrása

Mégis mi az akkor, ami kiemeli ezt a könyvet a hasonlók közül? 

Nyilvánvalóan az irodalmi megformáltság, a stílus és a játékosság. A szerkezet, amely lazán egymáshoz kapcsolódó, felvillanó képek sora, melyeket hol aprólékosan, hol csak néhány szónyi ecsetvonással fest fel a szerző, a bemutató stílus/modor („Ez itt Ada. Ez Ada számítógépének billentyűzete, amely készségesen várakozik a támadásra. Ezek itt Ada ujjai, amint a billentyűket verik…”) – mind-mind olyan érdemei a könyvnek, amelyek rendkívül élvezetes olvasást tesznek lehetővé, különösen akkor, ha az olvasó tényleg odateszi magát, és a töredékekből (mert lehet, hogy mégsem mesélhető el minden? Hm…) összerakja a maga számára a nagyobb képet. 

És persze az ilyen mondatok miatt: „A halott férfiak csak annak a darab földnek adnak enni, ahova eltemetik őket”. Vagy: „Roser értett a gombákhoz. Tudta, hogy kell szedni, tárolni, elkészíteni őket, de még azt is, hogyan kell nyersen elfogyasztani. Hazafelé menet Roser késsel vastag darabokra vágta a gyapjas tintagomba fehér húsát, és úgy ette, mint egy erdő-, moha-, nedvesség-, gomba- és finom földízű sajtot.” Illetve: „Van a gyűlöletnek olyan fajtája, amelyik apáról fiúra öröklődik. A három-négyéves gyerekek vagy kilenc- meg tízévesek értik, hogy miről beszélgetnek a szüleik, még ha a felnőttek nem is gondolják. Elkapnak egy utálkozó gesztust, egy ellenszenvről tanúskodó pillantást, s mint a kutyák, észreveszik, ha a szüleik szaga akár csak egy nagyon kicsit is megváltozik, ha hirtelen felgyorsul a légzésük egy bizonyos dolog bekövetkeztével vagy egy konkrét találkozás hatására, vagy mert valaki feltűnik a színen. A sajátjukká válik, osztoznak benne. Szeretetből, hűségből, azért, mert ők is a klánhoz tartoznak.” 

Remek villanások, csodaszép mondatok, izgalmas szerkezet – mind abba az irányba mutatnak, hogy Irene Solá könyvét ne csak azok olvassák el, akiknek tetszett a korábbi regénye, hanem mindazok is, akik nagyra értékelik a finoman megmunkált irodalmi szövegeket. 

Irene Solá: Gátak. Fordította: Nemes Krisztina. Magvető Kiadó, Budapest, 2023.