A feledés tragédiája
Genki Kawamura igen csöndes, szinte melankolikus, mégis – amennyire a téma megengedi – könnyedén lebegő történetet alkotott. Tipikus finom japán munka: nincs benne semmi harsányság, csak szomorú kérlelhetetlenség, olvasó-megrendítés (mondjuk ez utóbbiból tetemes mennyiségű), kevés szereplője van, erőteljes feszültséggel bír (ami mégis halkan remeg): ez egy kamaradráma, mondhatni.
Erős kontrasztok
„– Tehát ezzel azt akarja mondani, hogy az emberek nem testekből, hanem emlékekből állnak? (…)
– Így van. Tehát ha, mondjuk, autóbalesetet szenvedek, és a testemből gép lesz, és még mindig maradtak emlékeim, akkor elmondhatom, hogy ez én vagyok. De ha elveszítem az összes emlékemet, és a testem még teljes egészében ott van, akkor viszont ez már nem én vagyok.”
„Nemrég az anyja nem szólította többé Izuminak. Úgy tűnt, tudta, hogy a fia, de elfelejtette a nevét. Még a fia neve is elveszett számára, pedig azelőtt ezerszer, milliószor kimondta.”
Ezzel a két idézettel tudnám egyféleképpen illusztrálni, miről szól ez a csendességében és visszafogottságában is rendkívül felkavaró kortárs japán regény: az idézetekben is szereplő Izumi édesanyjának, Jurikónak viharos gyorsasággal Alzheimer-kórja alakul ki, éppen azokban a hónapokban, amikor Izumi és felesége első gyermeküket várják, és ehhez mérten próbálnak az új életre, a felkészülésre is koncentrálni. Az egyre zavartabb(an viselkedő) édesanya a „legrosszabbkor” lesz tehát menthetetlenül beteg, de Izumi igyekszik megfelelni mind neki, mind pedig a feleségének és születendő gyermekének, miközben rémülten és aggódó szeretettel nézi végig édesanyja leépülését. Közben feltárul a japán klasszikus és modernzene iparának szövevényes világa (hiszen a fiatalok mindketten ebben a miliőben dolgoznak), és feltárul a múlt is, ahol a gyermekét egyedül nevelő Juriko egy hirtelen jött szerelem hatására egy teljes évig magára, vagyis a nagymamára hagyta kisfiát, hogy utána lelkiismeret-furdalástól marcangolva még nagyobb szeretettel szeresse és próbálja jóvá tenni a ballépését. Mindez nem vet árnyékot a jelenre, szinte csak a tárgyszerű megmutatottság szintjén jelenik meg a történetben.
A demencia kora
Tudomásul kell venni, hogy a demencia korszaka beköszöntött korunk fejlett civilizációjába: „Ez a drogéria, az állomás előtti buszmegálló és az éjjel-nappali tele van idős emberekkel. Az egykori új város az idősek városává változott. Ahol a demencia korszaka jön el, mert minden ötödik ember demenciában szenved.” Illetve: „A demencia már nem ritka betegség. Jelenleg csak Japánban több mint ötmillió demenciában szenvedő ember él. Nyolc év múlva már hétmillió, vagyis minden ötödik idős ember demenciában fog szenvedni.”
Miközben a könyvet olvastam, itthon is arról szóltak a hírek, hogy intézményes szinten kell foglalkozni a lassan népbetegséggé növekvő problémával, aminek – egyelőre legalábbis – nincs gyógymódja, de normális intézeti keretek között (mint ahogy a regényben is történik) talán csekély mértékben enyhíthető a lefolyása, illetve a lefolyásának közvetlen környezetre gyakorolt hatása.
Az egész könyv felemelően szép és földbe döngölősen fájdalmas és letaglózó, mégis a japán irodalomra és gondolkodásra amúgy is jellemző apró részletek kidolgozottsága az, ami egyszerre vívja ki az olvasói elismerést és mutatja meg az egész kórlefolyás sunyi és félelmetes természetét.
Miszoleves
A könyv azzal indul, hogy Izumi megérkezik édesanyja éppen üresen álló házába (akkor még mit sem sejtve), és csupa fura dolgot tapasztal: „Irány a konyha. Halszag csapja meg az orrát. A pult, ahol anyjának vacsorát kellene készítenie, teljesen üres. Amikor felkapcsolja a fénycsöveket, látja, hogy a kis mosogató tele van koszos edényekkel és poharakkal. A gáztűzhelyen egy fazék kínai kel maradékát találja. Meglepőnek tűnik egy pedáns édesanyától. Hiszen mindig szorgalmasan elmosogatta a piszkos edényt.” Vagy a másik jel (amikor már diagnosztizálták a betegséget): „Juriko az edényekkel a kezében bemegy a konyhába: – A kedvenc miszolevesed… Csináltam sokat belőle. – Miszoleves? Izumi félrebillenti a fejét. A gépet elzárták, amikor az anyja egyedül maradt a házban. Hogyan készíthette el a levest? Követi Jurikót a konyhába, és leveszi a tűzhelyen lévő edény fedelét. Eladó társasházi lakások, hulladékgyűjtés, százkilencvennyolc jenes kiárusítás, új lakások cseréje, részmunkaidős állások. Tarka betűfoszlányokba ütközik a tekintete. Frissen felaprított szórólapok úszkálnak a tiszta vízben. Még a lélegzete is eláll, gyorsan lecsukja a lábosfedőt. Tekintete találkozik Kaori tekintetével, aki a kanapén ül a nappaliban. Úgy tűnik, érti ő is, miről van szó. – Miszoleves, addig kell megenni, amíg meleg… Az anyja szó nélkül odajön mellé, kinyitja a fagyasztót, és kiveszi a lefagyasztott evőpálcikákat. Odamegy a tűzhelyhez, felemeli az edény feldelét, és mereven bámulja a miszolevest.”
Olvastunk már a betegségről a nyugati kultúrkörben született könyveket – lelkendezők voltak, drámaiak, így harsányak is; persze, mindeközben jók –, de (én legalábbis) a keleti világban született könyvet még nem: nagy élmény nehéz, felemelő és katartikus olvasmány. Szorongó szeretettel ajánlom.
Genki Kawamura: A virágokat ne felejtsd. Fordította: Vihar Judit. 21. Század Kiadó, Budapest, 2023.
Egypercesek
Huszonegy asszony a huszonegyedik századból
November 14-15-én több, mint 5000 könyv várja új gazdáját a Klauzál téren, az Idegenforgalmi Szakkönyvtár épületében
Felnőttek és gyerekek járhatják be Burger Barna Európáját