Genki Kawamura igen csöndes, szinte melankolikus, mégis – amennyire a téma megengedi – könnyedén lebegő történetet alkotott. Tipikus finom japán munka: nincs benne semmi harsányság, csak szomorú kérlelhetetlenség, olvasó-megrendítés (mondjuk ez utóbbiból tetemes mennyiségű), kevés szereplője van, erőteljes feszültséggel bír (ami mégis halkan remeg): ez egy kamaradráma, mondhatni.

Kép forrása

Erős kontrasztok

„– Tehát ezzel azt akarja mondani, hogy az emberek nem testekből, hanem emlékekből állnak? (…) 

– Így van. Tehát ha, mondjuk, autóbalesetet szenvedek, és a testemből gép lesz, és még mindig maradtak emlékeim, akkor elmondhatom, hogy ez én vagyok. De ha elveszítem az összes emlékemet, és a testem még teljes egészében ott van, akkor viszont ez már nem én vagyok.” 

„Nemrég az anyja nem szólította többé Izuminak. Úgy tűnt, tudta, hogy a fia, de elfelejtette a nevét. Még a fia neve is elveszett számára, pedig azelőtt ezerszer, milliószor kimondta.” 

Ezzel a két idézettel tudnám egyféleképpen illusztrálni, miről szól ez a csendességében és visszafogottságában is rendkívül felkavaró kortárs japán regény: az idézetekben is szereplő Izumi édesanyjának, Jurikónak viharos gyorsasággal Alzheimer-kórja alakul ki, éppen azokban a hónapokban, amikor Izumi és felesége első gyermeküket várják, és ehhez mérten próbálnak az új életre, a felkészülésre is koncentrálni. Az egyre zavartabb(an viselkedő) édesanya a „legrosszabbkor” lesz tehát menthetetlenül beteg, de Izumi igyekszik megfelelni mind neki, mind pedig a feleségének és születendő gyermekének, miközben rémülten és aggódó szeretettel nézi végig édesanyja leépülését. Közben feltárul a japán klasszikus és modernzene iparának szövevényes világa (hiszen a fiatalok mindketten ebben a miliőben dolgoznak), és feltárul a múlt is, ahol a gyermekét egyedül nevelő Juriko egy hirtelen jött szerelem hatására egy teljes évig magára, vagyis a nagymamára hagyta kisfiát, hogy utána lelkiismeret-furdalástól marcangolva még nagyobb szeretettel szeresse és próbálja jóvá tenni a ballépését. Mindez nem vet árnyékot a jelenre, szinte csak a tárgyszerű megmutatottság szintjén jelenik meg a történetben.

Kép forrása

A demencia kora

Tudomásul kell venni, hogy a demencia korszaka beköszöntött korunk fejlett civilizációjába: „Ez a drogéria, az állomás előtti buszmegálló és az éjjel-nappali tele van idős emberekkel. Az egykori új város az idősek városává változott. Ahol a demencia korszaka jön el, mert minden ötödik ember demenciában szenved.” Illetve: „A demencia már nem ritka betegség. Jelenleg csak Japánban több mint ötmillió demenciában szenvedő ember él. Nyolc év múlva már hétmillió, vagyis minden ötödik idős ember demenciában fog szenvedni.” 

Miközben a könyvet olvastam, itthon is arról szóltak a hírek, hogy intézményes szinten kell foglalkozni a lassan népbetegséggé növekvő problémával, aminek – egyelőre legalábbis – nincs gyógymódja, de normális intézeti keretek között (mint ahogy a regényben is történik) talán csekély mértékben enyhíthető a lefolyása, illetve a lefolyásának közvetlen környezetre gyakorolt hatása. 

Az egész könyv felemelően szép és földbe döngölősen fájdalmas és letaglózó, mégis a japán irodalomra és gondolkodásra amúgy is jellemző apró részletek kidolgozottsága az, ami egyszerre vívja ki az olvasói elismerést és mutatja meg az egész kórlefolyás sunyi és félelmetes természetét. 

Kép forrása

Miszoleves

A könyv azzal indul, hogy Izumi megérkezik édesanyja éppen üresen álló házába (akkor még mit sem sejtve), és csupa fura dolgot tapasztal: „Irány a konyha. Halszag csapja meg az orrát. A pult, ahol anyjának vacsorát kellene készítenie, teljesen üres. Amikor felkapcsolja a fénycsöveket, látja, hogy a kis mosogató tele van koszos edényekkel és poharakkal. A gáztűzhelyen egy fazék kínai kel maradékát találja. Meglepőnek tűnik egy pedáns édesanyától. Hiszen mindig szorgalmasan elmosogatta a piszkos edényt.” Vagy a másik jel (amikor már diagnosztizálták a betegséget): „Juriko az edényekkel a kezében bemegy a konyhába: – A kedvenc miszolevesed… Csináltam sokat belőle. – Miszoleves? Izumi félrebillenti a fejét. A gépet elzárták, amikor az anyja egyedül maradt a házban. Hogyan készíthette el a levest? Követi Jurikót a konyhába, és leveszi a tűzhelyen lévő edény fedelét. Eladó társasházi lakások, hulladékgyűjtés, százkilencvennyolc jenes kiárusítás, új lakások cseréje, részmunkaidős állások. Tarka betűfoszlányokba ütközik a tekintete. Frissen felaprított szórólapok úszkálnak a tiszta vízben. Még a lélegzete is eláll, gyorsan lecsukja a lábosfedőt. Tekintete találkozik Kaori tekintetével, aki a kanapén ül a nappaliban. Úgy tűnik, érti ő is, miről van szó. – Miszoleves, addig kell megenni, amíg meleg… Az anyja szó nélkül odajön mellé, kinyitja a fagyasztót, és kiveszi a lefagyasztott evőpálcikákat. Odamegy a tűzhelyhez, felemeli az edény feldelét, és mereven bámulja a miszolevest.” 

Olvastunk már a betegségről a nyugati kultúrkörben született könyveket – lelkendezők voltak, drámaiak, így harsányak is; persze, mindeközben jók –, de (én legalábbis) a keleti világban született könyvet még nem: nagy élmény nehéz, felemelő és katartikus olvasmány. Szorongó szeretettel ajánlom. 

Genki Kawamura: A virágokat ne felejtsd. Fordította: Vihar Judit. 21. Század Kiadó, Budapest, 2023.