Ahhoz képest, miket látott az európai föld a kegyetlenkedés, az internálások és a tömeges emberpusztítás és népirtás vonatkozásában, az amerikai kényszer-áttelepítés szinte humánusnak tűnik, úgyhogy aki véres és szaftos részletekre számít, csalódni fog. Ez a könyv inkább az egésznek a lelki hátteréről, rezgéseiről, szomorúságáról szól, amolyan japán módon: rendkívül fegyelmezetten, halkan, udvariasan, és a nüanszokra (no meg a virágzó cseresznyefákra) talán mindennél jobban figyelve. És bár a történet – mondhatni – jó véget ér, hiszen a család hazatér, és némi idő múlva hazatér az édesapa is (bár erről még szólunk később), nem kevésbé lesz felkavaró a történet, mint egy brutális háborús sztori. 

Kép forrása

Internált amerikaiak

Julie Otsuka magyarul korábban, de az eredeti időrend szerint a mostaninál később megjelent könyvéről, a Buddha a padláson című remekműről lelkes szavakat írtam korábban (Itt: https://magyarnemzet.hu/kultura/2022/11/mit-keres-buddha-a-padlason), úgyhogy érthető örömmel vettem kézbe a szerző debütáló regényét (amivel elnyerte az Ázsiai-Amerikai Irodalmi Díjat és az Amerikai Könyvtáros Szövetség díját), az Amikor isten volt a császár című kötetet. 

A könyv az amerikai internálótáborok világát mutatja be: 1942-ben, nem sokkal a Pearl Harbor elleni támadás után Roosevelt elnök elrendelte az Amerikában élő japánok erőszakos áttelepítését – a regényben egy anya és két gyermeke internálását követhetjük nyomon (az édesapát már korábban elhurcolták), akit több ezer másik emberrel a Nagy-sóstó-sivatagba száműztek. (Az 1962-ben született szerző a saját családja történetét dolgozza fel egyébként: nagyapját kémkedés vádjával letartóztatta az FBI, édesanyja, nagybátyja és nagyanyja éveket töltött egy utah-i fogolytáborban.) 

Kép forrása

Fegyelmezett japánok

Nézzük meg, hogyan (íme, milyen fegyelmezetten fogadja a kitelepítésről szóló hírt az édesanya): „A plakát egy reggel tűnt fel. Ott volt a hirdetőtáblákon, a fák törzsén, a buszmegállókban a padok háttámláján. Kifüggesztették a Woolworth’s kirakatában. Kiragasztották a YMCA bejárata mellett. Kitűzték a városi bíróság ajtajára, és szemmagasságban odaszögelték minden egyes telefonpóznára, végig a University sugárúton. A nő éppen egy könyvet vitt vissza a könyvtárba, mikor meglátta a plakátot egy postahivatal ablakában. Verőfényes nap volt Berkeley-ben 1942 tavaszán, és neki új volt a szemüvege, hetek óta először mindent tisztán látott. Végre nem kellett hunyorognia, de megszokásból azért hunyorgott. Elejétől a végéig elolvasta, ami a plakáton állt, aztán, még mindig hunyorogva, elővett egy tollat, és újból végigolvasta az egészet. A plakátot apró, sötét betűkkel szedték. Néhol az aprónál is apróbbal. Néhány szót leírt egy banki nyugta hátuljára, aztán sarkon fordult, hazament és csomagolni kezdett.” 

Ez a fegyelmezettség jellemzi a családot az internálás időszaka alatt végig; a mű irodalmi értéke rendkívül magas, szinte oldalanként olvashatunk erős mondatokat a napokig tartó, nem veszélytelen vonatútról, a szörnyű sivatagi porról, amelyik mindenhova beeszi magát, a táborban töltött időről, de az egész inkább a mű a vége felé csap fel igazán döbbenetes magasságokba, amikor az egyes szám harmadik személyű elbeszélés átvált többes szám első személybe, és leírja a visszatérést – a régi szomszédok, ismerősök, iskolatársak, boltosok ijedelmét, távolságtartását, sőt gyűlölködését a régi japán ismerőseiket meglátva; a szétlopott, meggyalázott házat, a huszonöt dollárt, amiből új életet kellene kezdeni, a szomorú társadalmi jelenséget, hogy az édesanyának senki sem akar vagy merészel munkát adni… de főleg mégiscsak a régi barátok rideg távolságtartását a befeketített és félelmetesnek tűnő japánokkal szemben. 

Kép forrása

Összetört emberek

Vagy említsük meg a legutolsó, akár prózaversként is olvasható fejezetet, amelyben egy tanúvallomás olvasható, melynek során a vádlott mindent, minden hagymázas és lehetetlen vádat is bevall, illetve az utolsó előtti fejezet legerősebb részleteit is, amelyekben a szerző a megtört (és még a gyermekei által is csak alig felismert) édesapa hazatértét és a hazatérte utáni életét eleveníti fel: „Az apánk, az az apa, akire emlékeztünk, és akiről szinte minden éjjel álmodtunk a hűború évei alatt, jóképű volt és erős. Gyorsan, magabiztosan mozgott, büszke fejtartással. Szeretett rajzolni nekünk. Szeretett énekelni nekünk. Szeretett nevetni. A férfi, aki a vonattal hazatért, sokkal idősebbnek tűnt a maga ötvenhat événél. Vakítóan fehér műfogsora volt, és teljesen megkopaszodott. Ha átkaroltuk, az ingen keresztül éreztük a bordáit. Nem rajzolt nekünk, és nem is énekelt reszketeg, hamis hangján. Nem olvasott fel.” Illetve: „Soha többé nem ment vissza dolgozni. A céget, ahol a háború előtt alkalmazták, Pearl Harbor után azonnal felszámolták, nem volt állás, ahová visszatérhetett volna. Senki más nem volt hajandó felvenni: öreg volt, rossz volt az egészsége, és most engedték haza a veszélyes, ellenséges idegenek táborából. Így hát otthon maradt, nap nap után nagyítóval silabizálta az újság oldalait, és szavakat írt le egy kis kék noteszba. Néha kiment a kertbe, és meglocsolta a füvet, vagy felsepert az utcára néző tornácon. (…) Ahogy hosszabbodtak a nappalok, apánk egyre több időt töltött egyedül a szobájában. Felhagyott az újságolvasással. Már nem hallgatta velünk a Dr. I. Q.-t a rádióban. – Így is éppen elég nagy a zaj a fejemben – magyarázta. A noteszében egyre kisebbek és halványabbak lettek a betűk, aztán teljesen eltűntek a lapokról. Valahányszor elmentünk a szobája előtt, azt láttuk, hogy ölbe tett kézzel ül az ágya szélén, és néz ki az ablakon, mintha várná, hogy történjen valami. Néha felöltözött és kabátot húzott, de arra már nem tudta rávenni magát, hogy ki is lépjen az ajtón.” 

Hát ez a nagy tudás: nem a legnagyobb szenvedésekről írni tudni, hanem arról, hogy mi történt… utána. Le a kalappal Julie Otsuka teljesítménye előtt. 

Julie Otsuka: Amikor isten volt a császár. Fordította: Morcsányi Júlia. Magvető Kiadó, Budapest, 2023.